Egy gondolat az otthonszülésről…

A mai kor embere különleges és kissé különös alkalmazkodó lény, a társadalom minden kicsit is élelmes tagja berendezkedett már az élethosszig tartó tanulásra, s valóban, amint kicsit unatkozni kezdenénk, keresünk valami kreatív hobbit, s ahogy egy-egy újabb élethelyzet jön velünk szembe, gyorsan kiképezzük magunkat az internet és négy-öt fb-csoport segítségével, hogy a téma szakértői legyünk. Így születnek hamarjában párkapcsolati terapeuták, önjelölt kócsok és guruk, mozgásfejlesztésben jártas szakemberek, ügyeletes házitündérkék és táplálkozáskutató szakemberek is. Ahol éppen kérdés jön, ott kiképzi magát a kedves delikvens, és boldog-boldogtalan részére osztja a tanácsokat. Minél kevesebb van a fejében, annál hangosabban.

Így történik ez az örök téma, az otthonszülés kérdése körül is. Mióta ismét parazsáról lángot kapott újra Geréb Ágnes ügye, azóta vagy 5 anyukás csoportból léptem ki, annyira fárasztott a netes jogi fórumokon nevelkedett konyhajogászok vég nélküli értekezése pro és kontra. Nem foglalok állást Geréb Ágnes ügyében, mert elvitathatatlan, hogy rengeteget tett a lehető legcsaládiasabb szülésért, a kicsi emberek minél békésebb világra érkezéséért, másrészt az is igaz, hogy hatalmas hibákat vétett, és ami fontosabb, hogy ezt minden hiányosságának, és minden szabálynak pontos tudatában tette. Pont.

Az azonban megdöbbent, hogy a napi 45-70 db “fogadj el mindenkit úgy, ahogy van” idézetet kiposztoló, és köztük igen magas százalékában felsőfokú képesítéssel rendelkező nők is képesek olyan szinten korlátolttá válni (természetesen az elfogadás jegyében), hogy az hihetetlen.

Számukra kizárólag az otthonszülés elfogadható, amely során elképzeléseik szerint lágy dallamok szólnak, és mindenki énekelve várja az új kis érkezőt… Tudod, az élet egyáltalán nem ilyen ám. És tudod, attól még csodaszép lehet, ha nem hisztizel, hanem valóban elfogadod…

A szülés csodája akkor is felemelő, ha egy tiszta (reméljük a legjobbakat) kórházi ágyon történik meg, akár természetes úton, akár császármetszéssel, akárki van veled közben… Nem illatgyertyától és füstölőtől lesz elviselhetőbb a vajúdás, bár képzeld, a legtöbb normális orvos már bőven engedi, sőt, ajánlja is, ha ettől megnyugszol.

Az orvos elutasítása nem a te kérésed, hiszen a legtöbb kórházban már eleve csak szülésznő segít, a doki csak a legvégső percekben érkezik, viszont végig ott van 5 perc távolságra, ha kell.

Azt hiszed, azon múlik, hogy békés a szülés, hogy milyen a csempe meg a fal? Hogy van-e fitlabda meg bordásfal? A legtöbb esetben ezeket egyáltalán nem használják a nők a vajúdás során. Ha gyorsan jön a baba, akkor idő sincs rá – ha elhúzódik a vajúdás, akkor meg pár óra után sem erőd, sem érdeklődésed nincs hozzájuk. Beszűkül a világ, és semmit nem látsz magad körül, csak a picit érzékeled.

Ilyen szempontból nagy igazság, hogy “régen is megszülettek bárhol a babák.” Igen, ezt tartom én is, annyiban, hogy nem kell a flanc, és nem pár kiegészítőn múlik a háborítatlan szülés csodája.

Viszont ha már a “bárhol”-t megválaszthatom, akkor a legbiztonságosabb helyszínre törekszem a babám és a magam érdekében. Persze, megszülettek otthon kétszáz éve is a csecsemők, de vajon hány anya és baba volt, aki nem élte túl…? Mennyi ideig harcoltak nők és férfiak egyaránt azért, hogy megfelelő ellátást kapjanak, legyen külön szülészet, ezerféle gyerekorvos, köztük a szuperhős koraszülött mentőkkel…? És még ma is milyen sokan küzdenek világszerte, hogy orvos lássa őket, hogy szakember kezeibe érkezhessen életük legnagyobb kincse.

És akkor mi, az interneten edzett és szülészetből is doktorált anyák felszólalunk teljes öntudattal ez ellen, kategorikusan elutasítva mindent.

Pedig nem kell 200 évet visszamenni… Én 34 éve születtem. Ha anyám az otthonszülés élharcosa lett volna, egyikünk sem élt volna másnapra. Én hasonlóképpen jártam. 24 hétre született kisbabámnak esélye sem lett volna az életben maradásra, ha nem kórházban jön a világra.

Érdekes módon egyre inkább azt tapasztalom, hogy az alternatív módszerek hívei a legrugalmatlanabb egyének, akikkel találkoztam. Nem értem, miért ne lehetne az otthonszülés mellett a kórház is elfogadott megoldás a szülésre – ugyanígy a hordozás mellett a babakocsi is alternatíva, ha a baba gyűlöli a hordozókendő bezártságát, és a szoptatás mellett a cumisüveg, ha valami miatt nincs teje az anyukának.

Azt gondolom, hogy a legjobb megoldás az a kompromisszum, amelyre egyre inkább törekszenek a kórházak, hogy a szülészeten alakítsanak ki minél barátságosabb, melegebb, otthonosabb környezetet, és akár az apa jelenlétével, akár zenével, masszázzsal, vízben vajúdással biztosítsák a nyugodt, de orvosilag is biztonságos helyszínt.

A nyugalmat és teljes ellazultságot amúgy sem a tárgyak és a konkrét helyszín jelentik majd, hanem azok az emberek, akik körülötted lesznek, biztatnak, és akikkel együtt éled át a csodát.

Ne legyenek illúzióid, kétszáz éve is előfordult, hogy öten nyomták ki a kismamából a babát, ha muszáj volt. Sőt, akkor is kellett metszeni, ha élet-halál kérdése volt. És akkor is meg kellett oldani egy faros szülést, egy ikerszülést, mindent, csak az a nagy különbség, hogy most már, orvosi segítség mellett jóval nagyobb arányban maradnak életben a babák és a mamák egyaránt.

Elfogadás, alternatíva, természetesség… Olyan nagy szavak. Töltsük meg és alkalmazzuk őket értelemmel és megértéssel egymás iránt.