Egy különleges táska története

Szeretettel ajánlom mindenkinek, aki veszített már el olyan embert, aki igazán pótolhatatlan a számára….

Nóra, a bohóc megérkezett. Feltette a sminkjét. Gondosan alapozta le krétafehérre a bőrét, felfestette vidám szempilláit, száját éppen csak körülrúzsozta, arcára apró csillagokat rajzolt. Csinos lett tőle, barátságos, mosolygós. Hóna alá csapta hatalmas barna bőröndjét, és már indult is.

Apró termetű, vékony teremtés volt. Kicsi pocakkal, pálcika lábakkal, helyes alakkal. Ruhája piros volt, hatalmas, fehér szíves mintákkal tarkítva. Hajában csak egy pöttyös masni – nem volt rajta semmi kirívó, megbotránkoztató, röhögtető. Megjelenése egyszerű volt, jelenléte kellemes.

Hozta tehát, “a táskát”, minden táskák legnagyobb kincsét a gyerekek számára.

Benne volt minden, amire szüksége lehetett. Lufik, kendők, művirágból csokrok, vicces labdák, figurák, amit a kicsik annyira imádtak. Minden szerdán náluk töltötte az egész délelőttöt. A lányokat kisminkelte, kilakkozta körmüket, szép frizurát készített nekik. A fiúknak is vagány hajat készített zselével ördögszarvakat mintázott, és színezővel vicces sérót kreált nekik.

Minden szerdára nehezen készült fel, és utána négy nap volt, mire kiheverte, de tudta, hogy a kölykök számítanak rá, ezért ment. Ment jövő héten is. Kifestette magát, hóna alá csapta a táskát, és megjelent. Mosolyogva, vidáman, nem bárgyú viccekkel, hanem valódi poénokkal. Ismerte őket, tanácsot adott nekik, meghallgatta vágyaikat, kétségeiket.

Atyaég, hogy itt, ezen az osztályos is lehet szerelem… és itt is lehet bukásra állni matekból, és itt is számít, hogy épp a szombati farsang előtt jött ki az ember pattanása. Itt, ahol rákos gyerekek voltak. Itt ahol a legtöbben csak érkeztek, de kevesen távoztak saját lábukon. Itt, ahol olyan nehéz volt érkezni és még nehezebb búcsúzni…

Panni a fagyit szerette, egyszer abban akart volna meghemperegni. Dávidról tudta, hogy legnagyobb vágya egy ejtőernyős ugrás. Liza csak egy csókra vágyott, egész kamaszkorában, egyetlen igazi csókra. Minden álmukat ismerte. Minden alkalommal nehéz szívvel jött, de ugyanilyen nehezen távozott is.

Egyik héten hétfőn hívták fel a kórházból, hogy tudna-e szerda helyett kedden jönni. Nem kell smink és bohócruha, elég ha csak a táskát hozza. Ment. Kicsi Miához hívták. Ő volt az egyik legtörékenyebb, és ötéves kora ellenére olyan aprócska, hogy belefért volna Nóra bőröndjébe. Sokszor vidáman elbújt benne, kipirult arccal leste Nóra reakcióját, és sokáig játszották a bújócskát. A kislány arca most sápadt volt, karja, hangja gyenge. Nóra leült mellé.

– Ma meg fogok halni, tudod…?
– Ne beszélj marhaságokat, dehogy fogsz.
– De igen, és ne beszél velem úgy, mintha fogyi lennék. Nem baj, tudod, csak annyit szerettem volna, hogy elköszönjek tőled. És hogy megkérjelek, ne gyere többet.
– Tessék…?
– Én tudom, miért jössz… Vagy legalábbis sejtem. De hidd el, ő már vidám odafent. A kislányod volt vagy a kisfiad…?
– Hát… a kislányom… De én szívesen jövök, tudod…
– Tudom, mert bánatos vagy. És azt látod, itt legalább van, aki meggyógyul, ha ő nem is. De ne gyere, kérlek, többet. Ígérd meg nekem.
– De szeretnék… A többiek…
– Ők is ezt kérnék. Kérlek, ígérd meg…
– Jól van…
– És ha már nem jössz többet, megtennél nekem valamit?
– Persze…
– Elbújhatok a táskádban… Örökre…?
– Ó, szívem… hát, persze!

Nóra magához akarta ölelni a kislányt, de Mia elgyengült, köhögni kezdett, a műszerek csipogtak, orvosok keringtek körülötte… Nóra nem érzékelt mindebből semmit. Csak kisétált, táskáját hátrahagyva egy aprócska koporsó gyanánt, benne a lufik, kendők, művirágok, a csoda sminkkészlet… Minden, amire szükség lehet…

Egy hét múlva aztán eltemette kis védencével úgy igazán, teljesen a maga fájdalmát, és vele egykori veszteségét. Kisírta gyászát, elengedett mindent, amit már évek óta csak hurcolt, akár egy bélyeget. Az élet nem lett könnyebb. De a szíve igen.