December 27. volt, csípős, hószagtól és forralt bor fűszeres illatától nehéz, ködszürke téli nap, éppen olyan, mint az összes többi. A hetek óta a polcon várakozó forró csoki számára mindegy volt, hogy milyen odakint a világ, ő egy aranyozott szélű zacskóban, a legfinomabb porrá őrölve várta, hogy egy vizsgáira készülő egyetemista, egy még a két ünnep közt is szaladgáló bizniszvumen vagy egy unatkozó luxifeleség rá áhítozzon. Már előre látta a nagy pillanatot, létének beteljesedését, amikor fahéjjal és tejhabbal díszített csodálatos önmagát átadhatja az őt áhító vásárlónak…
Bízott benne, hogy annak ellenére, hogy egy mozgóárus bódéban szolgálta ki a vendégeket a kávésfiú, azért az erre járó vásárlóközönség lesz annyira igényes, hogy ne kelljen szégyenkeznie miatta. A forró csoki jólelkű volt ugyan, és odaadó, de roppant felszínes, és sznob. Elképzelhetjük, hát, hogy micsoda megbotránkozást érzett, amikor azt látta, hogy fenséges habjait és aromáját a kölyök egy hajléktalannak készült átnyújtani.
És még beszélget vele, a nevét kérdezi, felírja a pohárra…?! Micsoda botrány, szégyen neki. Csak úgy forrongott magában, elkészülve arra, hogy a csöves majd egyetlen hörpintéssel leküldi őt, s pohara percek múlva koszos, kérges kezektől összegyűrve egy kuka mélyén végzi.
Sápítozásából azonban felocsúdott, amikor észrevette, hogy csak apró kortyokban fogyasztja őt a férfi, s míg telt a nap, bejárták közösen a fél várost. Soha nem gondolta volna, hogy ő egyszer ilyen világlátott forró ital lesz, legyen bármilyen előkelő származású, pörkölésű extra finom karamell cappuccino is. Igen, tényleg ez a neve, bármilyen émelyítően is hangzik. A hajléktalané János volt. János sok mindenről mesélt, csak úgy, magának, vagy az éppen arra tévedőknek.
Elmesélte, hogy a Margit-híd a kedvence, mert azalatt a legkevésbé huzatos az éjszaka, hogy sokat bkv-zik, de soha nem ül le, mert jófej, és hogy abban bízik, hogy valahol keríthet egy meleg hálózsákot. Jánosnak szúrós, fekete szeme volt, reszelős hangja a cigitől, de családja senki. Tulajdona semmi. Még ez a kis pohár volt a legjobb dolog a hetében, mert csak úgy gyűltek benne a csilingelő forintok – miután a forró csokoládé elfogyott, utolsó csöppjei a pohár pereme alatt figyelték az eseményeket. Legnagyobb megdöbbenésére visszakanyarodtak a kávés kocsihoz, ahol az öreg koldus és a kávésfiú vad ordítozásba kezdtek:
– Ki kérte, hogy ilyen cseszettül jótékony legyél, kölyök?
– Nem kell megköszönni, öreg. Na, húzzon innen! Mi a franc baja van?
– Mi ez a felirat a poháron, he??? Hogyaszongya: “János vagyok, névnapom van, hálózsákra gyűjtök.” Ilyen egy nyálas baromságot! Megajándékoz a jólelkű fiatalúr egy finom csokoládéval, aztán még utólag is jót cselekszik! – az öreg szavaiból fröcsögött a sötét gúny és megvetés mérge.
– És mért baj az? Mit fáj az magának?
– Fáj a francnak. Örüjjé’, mer’ megvan a hálózsákra való. De, hogy hogy veszem meg, arra nem gondolsz, idióta kölyök?! Be se engednek egy boltba se így!
– Hát, kezdésnek józanodjon ki, fürödjön meg egy ingyenes szállón, és ott adnak ruhát is magának. Érdekel is engem, húzzon innen a ‘csába! – most már a fiú is üvöltött.
– Itt se vagyok. – morogta az öreg, kicsit visszavett, de a következő percben odadöfött megint egyet. – Azért remélem, apád-anyádat is kisegíti majd valaki, mikor ők is idejutnak. – és sunyi, elégedett vigyorrá torzult fogatlan szája.
– Nincsen nekem senkim. Olyan vagyok, mint maga. Na, húzzon már el innen, vagy…! Áh! – a fiú lecsattintotta a bódé fedelét, bezárt.
János és a pénzzel teli papírpohár még álltak ott egy percig, aztán a koldus elindult.
Kiszedte a pénzérméket és bankjegyeket a pohárból, és az első kukánál úgy vágta bele a poharat, hogy csak úgy nyekkent.
Fél óra múlva káromkodva, magát is szidva előkotorta a poharat a szemetesből. Maga sem tudta, miért teszi. Még magának sem vallotta be, hogy talán jólesett neki ennyi idő után egy emberi gesztus, egy névnapi ajándék… Baromság… De mégis. Az a büdös kölyök…! Egy pillanatra, persze, megsajnálta. De tényleg csak egy másodpercre. Ilyen nyálas hülyeségeket nem engedhet meg az utcán…
De pohár… a pohár szép. Szerencsepohár. Mennyi pénzt hozott! És még hozhat is. No, meg, talán forralt bornak is jó lehet!
A forró csokoládé legutolsó cseppjei ebben a pillanatban száradtak fel. Utolsó gondolatként még ez futott át rajta: “Forró csokiból forralt bor…? Nem is rossz váltás… Ezek szerint mégis van élet a halál után…”
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: