Táska- és pasiválasztási paradigmaváltás

Csajos poszt jön, táskás, pasis – tudod, csak az élet nagy kérdései…!

Vannak helyzetek, amelyeket az ember csak később ismer fel, kicsit távolabbról rálátva az összképre, mint ahogyan egy festő szemléli 3-4 lépést hátrálva a művét, és akkor jön csak rá, ha a központi alak súlytalan, hogy hová kell tenni a fény-árnyék hatásokat vagy, hogy mitől lehetne unalmas csendéletéből drámai kinyilatkoztatás.

Ez történt velem is pont, éppen csak nem egy monumentális életmű született meg, hanem egy hasznos felismerés arról, hogy észre sem vettem, hogy időről időre ugyanazt a hibát követem el a pasik – és ugyanúgy a táskák kiválasztásánál is.

Most totál hülyének nézel, tudom, de ha már puffogtatjuk az “amint kint, úgy bent – amint fent, úgy lent” tanítását, hát, én vállalom, hogy ami hibát kicsiben képes vagyok elkövetni, azt ugyanolyan szépen és mintaszerűen véghezviszem nagyban is. DE! Most már felismertem a dolgok menetét, úgyhogy ha eljön az ideje, talán változtatni is tudok rajta.

A következő történt:

Évszakváltás, lerongyolódott táska helyett újat választok, és örülök, hogy végre lehetőségem van a tramplis batyu helyett egy elegáns, középméretű, igazán nőcis darabot beszerezni. Férjen el benne a tárcám, a telefonok, az összes csajcucc és még pár gyerekjáték, ha megint elakadunk a reggeli csúcsban a metróval és/vagy metrópótlóval.

Táskáshoz beugrunk a Kicsivel, válogatok, megvan kábé elsőre a legjobb, legszebb, ruhatáram hetven százalékához színben és stílusban passzoló csodadarab. Csininek látom, szépnek, decensnek, éppen olyan méret, amilyet kerestem. Már csak bele kell próbálgatni a holmikat… És akkor, ahogy berendezem próbaképpen, és igyekszem összehúzni a cipzárját, majd felveszem a vállamra, a tükörben valami olyan fura… Kérdőn nézek a Kicsire, hogy mit szól, mire ő cincogó tündérhangon felnyitja szemem a valóságra: “Anya, nem azt mondtad, hogy most nem akarsz trapli táskát? Ez pontosan olyan, mint a mostani, csak fekete, nem világosbarna…”

B@szki.

És megnézem, és tényleg. Egy az egyben ugyanolyan, még a cipzárhúzója is… Ennyire ne látnám a saját hibáimat?

És akkor egy pillanat alatt száguld át rajtam a felismerés a pasitémában is, hogy ott szó szerint ugyanígy választok: tetszik vagy nem, be kell látnom, hogy nemcsak életem két meghatározó férfija volt nagyon hasonló, de azok a pasik is, akikkel az elmúlt fél évben randizgattam. Jófej, intelligens, magabiztosnak látszó, ugyanakkor belül kishitűséggel, csökkent önbizalommal és számos, még önmaguk előtt sem felvállalt sérülésessel, traumákkal, és természetesen meglépésre való erős hajlammal. Személyiségük jó oldalára, előnyeikre koncentráltam, és ugyan érzékeltem valahol homályosan, hogy ugyanaz a séma az új is, mégsem voltam képes más döntést hozni.

Bőgni lett volna kedvem tehetetlenségemben, ehelyett úgy elkezdtem nevetni, hogy még a könnyem is csurgott. A két eladó, a Kicsi és az éppen beficcent pizzafutár csak néztek rám értetlenül, míg kábé képes voltam összeszedni magam, és kinyögni, hogy ez a táska ezer százalék, hogy nem jön velünk.

Átnéztem ismét a polcot, és egy egyenes szabású, kívülről kicsinek látszó, ám valójában nagy belsővel rendelkező, magamhoz képest talán túl bátor színű táskát választottam, amely valóban passzol hozzám, és amellyel azóta is teljesen össze vagyunk nőve.

És úgy döntöttem, megfordítom a tanultakat: ha már kicsiben megy, talán nagyban is jobban sikerül legközelebb a választás…!