A mai napra, a Koraszülöttek világnapjára eredetileg csak egy pár soros bejegyzéssel készültem volna nektek, azonban tegnap egy csodálatos, őszinte olvasói levelet kaptam, amelyről már az első átfutás után eldöntöttem, hogy egyszerűen muszáj megosztanom veletek.
Különlegessége, hogy a sorok írója a másik oldalról nézte kicsit az eseményeket, mivel az ő kisbabája időre született ugyan, azonban egy hirtelen jött komplikáció miatt az anyukának lehetősége volt betekintenie a kora-mamik mindennapjaiba. Erről mesél nektek, nekünk Skylis írása:
“Éppen 28 hetesen beszélgettem a vonaton egy másik babakocsis anyukával. Másfél éves kicsijén a tekintete tűnt fel. Tipikus koraszülött arc. Fejlesztésről mentek hazafelé. Jól elvolt a kislány az én másfél évesemmel. Megnyugtatott, hogy a 26. hétre született kislány ilyen okos. Babakocsiban ülve nem volt nagy különbség, bár anyuka elárulta, hogy a járás nem megy még, mert nehezen fejlődik a kicsi egyensúlya.
Azt gondoltam magamban: “de jó, a pocaklakóm már 2 héttel erősebb, mi baj lehet?”
Aznap délután, amikor koraszüléssel vitt a mentő a kórházig, ez tartott meg lelkileg.
Tudtam, hogy ha összeomlok, az csak ronthat a dolgokon, így az volt a cél, hogy nyugodt maradjak, és rábírjam a testem, hogy ne vesse ki a babámat.
Körbejártuk a várost, mert egymás után utasítottak el a kórházak, de emlékszem, hogy kiderült az ég. A mentőből egy hatalmas szivárványt csodálhattam, a sötétszürke ég előtt. Budapest letisztult a viharban, színesen bontakozott ki, ahogy az autók tengere félreállt az utunkból.
Ezekre korlátoztam a figyelmem, igyekeztem nem pánikba esni a 4-5 perces fájásoktól és attól, hogy minden döccenőnél, ringásnál majd eszemet vesztettem a fájdalomtól.
Előtte már kétszer szültem. Mindkettő tartogatott problémát. Az első baba túl nagy volt, másfél órán át varrtak össze utána. A második oxitocinos szülésindítás volt.
Ez, a kora-szülésindulás, sokkal jobban fájt.
A kisfiam végül 41 hétre született, nem egyszerű terhesség után, de most arról a tapasztalatról mesélnék amit a koraszülött osztályon éltem meg. Kicsit kívülállóként.
Aggódás.
Az anyukák tették a dolgukat: napi rutin, nevetgélés, panaszkodás az ételre.
De mindig ott lógott a levegőben a bármikor beköszönő csend. Az elrévedő tekintet. Az összeomlás előtti megállás.
Mindenki várt.
Hírekre. Eredményekre. A férjre, akivel össze lehetett bújni, kicsit meggyászolni azt, ami megtörtént, a jövőt, ami már elúszott. Akivel lehetett megszokott dolgokról beszélni. Metszésről, favásárlásról, házfestésről.
De az univerzum a hírekből állt. A jó eredmény egekbe repített mindenkit, a rossz összeszorította mindenki szívét.
Egész napokat a kicsiket őrző folyosón töltötték a kismamák. Várva a pillantásra. Esetleg egy talp simogatásra. Az orvosra. Egy biztató mosolyra az ápolónőtől.
Valaki imádkozott, vagy keresztszemezett. De tartották magukat. És tartották az apákban a lelket.
Amikor a fal felé fordult valaki, nem vigasztalta senki. Megélhette a gyászát. Amikor túl sok ideig volt bezárkózva, az figyelmeztetés volt. Aztán, ha elkezdett matatni, tudtuk, hogy készen áll a külvilág befogadására. Olyankor mindig odaült valaki meghallgatni őt. Nem okoskodni, vagy hurrápozitívan nyugtatgatni. Észérvekkel biztatni. “Tudod, hogy múlt héten rosszabb volt, de 3 nap alatt túl volt rajta.”
Mindent láttam.
Agyvérzések. Fertőzés. Láz. Elakadó lélegzett. Tüdőgyulladás. Rossz vérkép. Veseleállás. Ikrek közül az egyik elvesztése.
Meghallgattam minden történetet.
Ők is meghallgatták az én sztorimat. A kórházban még egyszer beindultak a fájások. Három napig nem tudtam aludni, de végül bent maradt.
Nagyon örültem, hogy egyben vagyunk a babámmal, hogy nem született meg idő előtt.
Nagy tapasztalat volt, hogy hogyan kell túlélni egy ilyen élethelyzetet. Mindenkiben megvan hozzá az erő, ha megkeresi.
És ahogy korábban a vonatos anyuka, ezután a koraszülöttes anyukák tartották bennem a lelket a terhesség alatt. Mindig, amikor bőgtem a hasamba maró fájdalomtól, vagy amikor összeestem egy görcstől. Hiszen mi ez a kínszenvedés ahhoz képest, amit a babámnak kellene átélnie, ha túl korán kellene a világra jönnie? De ha korán jött volna világra (lett volna rá alkalma), végig csináltuk volna azt is. És minden lélegzetvétele megérte volna.
A sors fintora, hogy születése után nagyon rossz vérkép miatt elragadták a koraszülött osztályra a babámat. Gyógyszeres kezelést kapott. Alig tarthattam a koromban. Emiatt, és a folytonos fenyegetettség érzése miatt sokkal távolabbról indult a kapcsolatunk. Lassabban alakultam az ő anyukájává. Nehéz volt feldolgozni ezt a hiányérzetet. Hogy nem éreztem természetesen az enyémnek. Hogy kicsit örültem, hogy végre megszabadultam a fájdalom okozójától.
Amikor elfogadtam, hogy így érzek, akkor sikerült a többi anyukával is beszélnem erről. Rögtön ott termett két babás nővér is. Kiderült, hogy ez egy fontos probléma a koraszülött osztályon.
Van olyan gyerek, akinél egy egész közösség imádkozik. Apa besettenkedik mindig, ha valahogy sikerül ellógnia a munkahelyről, vagy éjjel is bent maradt az anyuka, hátha a babás nővér jó fej és megszoptathatja akkor is a picit.
És van akinél nem sikerül az összekapcsolódás, és csak a babás nővérek szeretik. A szülők képtelenek feldolgozni a jövőképük elvesztését.
Ezért is vannak elhagyatott gyermekek náluk, akikhez csak kötelességszerűen bejárnak napi egyszer, aztán kínos 10 perc után odébbállnak a szülők. Ezek a babák hamarabb elmennek. Lassabban fejlődnek. De ha kikerülnek, akkor is fennáll a kérdés, hogy vagy sikerül a varázslat, vagy nem…
Az ott szoptató nők közül majdnem mindenkinek gondja volt ezzel a kapcsolatépítéssel. Így ebből a közös problémától merítettünk erőt, hogy jóra forduljon minden.
Kicsit átéreztük milyen nehéz az apáknak, hiszen nekik eleve hosszú idő alatt, tudatosan kell kiépíteniük ezt az érzést.
Ami jó hír, hogy rengeteg tejem lett. Szerencsére a babám is sokat evett és az elhagyatott babáknak is jutott abból amit lefejtem, jó sok.
Ez az összekapcsolódás azonban nagyon fontos, mert rendkívül törékeny. És fontosnak tartom, hogy beszéljek róla, mert sokaknak adódik gondja vele az osztályon. Ám ha ezt felismerjük, az már szinte maga a megoldás.”
Köszönöm, Skylis, ezt a gyönyörű levelet, és hogy megosztottad velünk gondolataidat, tapasztalataidat, saját élményeidet. Mindannyian gazdagodhattunk, tanulhattunk általa, és rengeteget jelent korababás és nem-korababás szülőknek egyaránt. Fontos kapocs vagy, erős gondolatokat fogalmaztál meg mindkét oldal számára, amelyeknek köszönhetően jobban értjük majd egymást.
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!
Köszönöm az észrevételt. Valóban nem írtam időtartalmakat talán csak az első korházbakerülésnél. Kérlek vedd figyelembe, hogy valóban kis pletyizésnek indult ez a levél, és nem megjelenítendő blog bejegyzésének. Egy érzést próbáltam átadni, reagálva egy blogbejegyzésre. Hogy mennyi a valóságtartalma? 100%, de természetesen a körülményeket lehetne árnyalni.
Sok apróság teszi azzá. Az egyik, hogy tudomásom szerint a korababák anyukája csak a szokásos, szülés utáni pár napot töltheti kórházban. Apró kis nüanszok vannak, amik nem történhettek úgy, ahogyan leírva szerepelnek. Olyan érzést keltenek bennem ezek a sorok, mint amikor valaki beszélgetés során elmondja, hogy a szomszédja hallotta az unokatestvérétől, akinek a kollégája mesélte, hogy a barátjától hallotta, akinek az edzőteremből ismert lány mondta, hogy a főnöke sógórnőjének a babája koraszülött és milyen nehézségeken ment, mentek keresztül a baba és az anyuka.
Melyik része hihetetlen vagy tényszerűtlen?
Az utolsó mondatomat sajnálom, mindenképpen megtarthattam volna magamnak, mert tényleg bántó lehet. Nem ez volt a szándékom.
Kedves Antikbakfis! A világért sem szeretném megbántani a megérzéseidet, pláne a tapasztalataidat, de elhiheted, hogy egy valódi levelet kaptam ezekkel a szavakkal, ezzel a történettel.
Sajnálom, ha számodra hiteltelen, és nem érzed valódinak, de azt gondolom, mindannyian mások vagyunk, másként éljük meg a szülést, az anyaságot – én megengedem neki is és neked is, hogy a magatok módján éljétek meg, és itt mindketten megosszátok a véleményeteket.
Köszönöm, hogy többször is elolvastad a bejegyzést és Te is megosztottad a saját véleményedet ezzel kapcsolatban!
Nem tudom. Többször elolvastam, és számomra (4 szülés, ebből 3 koraszülés, három élő gyermek) után hiteltelen ez a bejegyzés. Miért? Mert annyira száraz és érzelmektől mentes. A tényektől, a valóságtól elrugaszkodott. Egyszerűen tapasztalatból tudom, zsigerből érzem, hogy ez így nem történhetett meg. Mégis, ki az ördög az, aki ilyen módon próbál figyelmet kicsikarni?