Igen, tudom, most azt szeretnéd olvasni, hogy lefogytam 10 kilót, naponta kétszer végignyomok egy Réka-Norbi edzéskombót, levezetésképpen futok három szigetkört, és nemhogy 180 gr, de egyenesen 0 gr szénhidrátot fogyasztok, csokira, krumplira már hányva gondolok, és legszívesebben vékonyra szelt levegőbuborékokat szeretek nassolni az esti könyv mellé.
Energiám meg annyi, hogy én leszek Paks három egyik reaktora.
Hát, az van, hogy igen, tudom, hogy Te ezt szeretnéd olvasni, én meg bazira szeretném ezt leírni, de sajnos egyetlen szó sem lenne igaz belőle, és ez a felület számomra elsősorban az őszintesége végett fontos. Most sem fogok hazudni neked.
Ennek a diétának az első két hónapja mocskosul nehéz, mert gyakorlatilag egy konkrét elvonókúra – le kell jönni a cukorról, a fehér porról, a white poisonról, az “anyagról”, amit kisgyermek korod óta aktívan tolsz szüleid beleegyezésével és nagyanyád legnagyobb örömére. A cuccról, ami feldob, serkenti a fejedben lezajló temérdek és mély agymunkát, aminek köszönhetően az izmaid működni tudnak, és egyébként is, amit imádsz, mert FINOM!
Persze, tudom én, hogy rengeteg ízletes étel van a sült krumplin, a csokin, a fekete erdő tortán és az isteni tésztákon kívül, csak momentán egy sem jut eszembe… Csupán az, hogy mennyire szeretnék a felsorolt finomságokból habzsolni, bennük meghempergőzni, érezni, ahogy a véremet lezsongítja a cukor, agyamat eltompítja a kajakóma, és úgy érezni, felnőtt vagyok, hadd egyek azt, amit akarok.
Hát, valahogy így éreztem magam a diéta első három hetében.
A negyedik héten kezdtem el szedni a mensi-gyóccert, aminek köszönhetően kettő és fél nap alatt érkezett meg hozzám a pms komplett tünetegyüttese tokkal-vonóval, hogy a testemet széjjelcincálja. Majd hétvégén részt vettem egy szuper íráskurzuson (erről még írok nektek), amely a lelkemet is alaposan ki-és befordította, volt kérem, sírás, nevetés, aha, és aztabaszki élmény rohadásig, volt ráismerés, voltak elismerések oda-vissza, szóval, alapos lélek-csontkovácsolás történt, alig bírtam hazahúzni remegő érzelem vázam maradványait…
És akkor… Mikor odaértem a Kicsiért a nagyszülőkhöz, anyám gondosan összekészített pakkot nyomott a kezembe, amelyben volt saláta, sonka, sajtok, paradicsom, olajbogyó nekem. És egy kis sült burgonya halrudacskákkal, hat dörmimedve, egy egész sorozat kinderpingvi, egy zacskó pattogatott kukorica, meg ebéd utánról egy kis desszert a Kicsinek.
Becsületemre legyen mondva, kibírtam hazáig. Sőt, vacsorára is megettem erős lélekkel, tiszta szívvel és tisztuló szervezettel a sovány sonkát, sajttal, salátával.
Aztán jött az este. Csajfilm, röhögés, könyv, lehúzó fáradtság, éééés… fogmosáskor egy fájdalmas gyomorkordulással az a bizonyos, leszaromadiétátamivanitthonmegeszem pillantás.
A jó hír, hogy még akkor abba tudtam hagyni, amíg még maradt mindenből a Kicsinek is másnapra.
A rossz, hogy óriásira puffadt pocakkal konstatáltam uszkve 20 perc aktív evést követően, hogy így bizony már nem tornázhatok, úgyhogy azzal a csöppet sem megnyugtató érzéssel tértem nyugovóra, hogy ismét magam mögött tudhatok egy “hogyan csesszünk el egy eddig tökéletesen kontrollált és jó úton haladó hónapot?” Mázli, hogy nem tudtam meghallani agyam válogatott szemrehányásait (majdnem a testem is produkálta…), mert a kajakóma egy másodperc alatt leterített.
Hála neked, ó, szénhidrát, minden fájdalmak azonnali balzsama, írja – arcom ráncainak kisimítója, lelkem szenvedéseinek kínzóan édes gyógyszere.
Hát, így vagyok a diéta elkezdése után egy hónappal…
Philly vagyok. Szénhidrátfüggő. Két napja vagyok tiszta megint.
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!