Elég pörgős, érzelmileg sem egyszerű időszakon vagyok túl (és egy kicsit még innen is…), amely hatása a blog bejegyzésein is érezhető. Születtek felháborodott, értetlen, csalódott és szomorú bejegyzések is, amelyek után vagy kritikát kaptam vagy pátyolgatást. Mindenesetre egyhangúlag megegyeztek abban, hogy ez nem illik hozzám. Nem is szívesen olvasnak ilyen hangvételű bejegyzéseket, meg minek ez a nagy depi, nézzem az élet napos oldalát.
Egy percre hittem nekik. Hiszen ők az olvasóim, nekik írok, nem jó, ha nem szeretnek olvasni… Mi lesz, ha elfordulnak tőlem? Ha nem adom meg, amit annyira szerettek a blogban: a vicces, olykor kicsit más nézőpontból érkező meglátásokat, a pozitív töltést, a mindig napsugaras írásokat?
Aztán rájöttem: semmi. Ne haragudj, kedves Olvasó, a legnagyobb szeretettel írom ezt a blogot, és őszintén hálás vagyok azért, ha bizonyos állomásokon velem tartasz, de a blog elsősorban nem csak neked született, hanem nekem. Mint minden írás, elsődleges célja ennek is az, hogy kiszedjen belőlem gondolatokat, érzelmeket, amelyek már akkora nagyra nőnek, hogy megformálódni vágynak. Nem gondolom, hogy különösen szépirodalmi alkotás lenne, amit eléd teszek, de nem is ez a célja.
Fáraszt egy kicsit, tudod, hogy bár mindannyian a “légy önmagad” plecsnivel a homlokunkon élünk, mégis csak azt tartjuk elfogadhatónak, ha valaki 24/7-ben cuki, tünci, csilli-villi, mosolygós, édibédi. És ráfogjuk, hogy ő pozitív.
Tudod, mi az, ami állandóan pozitív? Csak a proton.
Én viszont valódi ember vagyok, nem mesebeli, kitalált karakter.
Atomokból állok.
Az atomjaim pedig pozitív, negatív és semleges töltésű részecskékből.
Ennek eredményeképpen szoktam jókedvű, rossz kedvű és amolyan “elvagyok” is lenni. És tudod mit? Ez így természetes. Így lettem kitalálva. Ember vagyok. Elsősorban és leginkább. Utána következik az össze többi.
Tudod, én már 4 blogot hagytam abba azért, mert időről-időre érkezett egy nehezebb időszak az életembe, amely atására kevésbé vidám bejegyzések születtek. “Jaj, ne már, ez annyira nem te vagy!” – mondták az olvasók, és én szépen bezártam az adott blogot, mert magam is elhittem, hogy nem illik hozzám, nem erről szólok.
De tudod, rá kellett jönnöm, hogy igenis, ez is én vagyok. És egyáltalán nem bánom. Későn kerültem ki a védett burokból, éppen ezért elég kemény tanítómestereket és nehéz leckéket kaptam annak érdekében, hogy életképes legyek és fel tudjam vértezni magam a nehezebb helyzetekben. De megkaptam melléjük minden helyzetben, és megkapom a mai napig is a legnagyobb szeretetet, a legtöbb támogatást, és most már annak a képességét is, hogy fel tudom ismerni ezt.
Nem kapálózom nehéz helyzetekkel szemben – maximum velük együtt, és tudom, hogy ennek része az is, hogy egy-egy napra megéljem az adott szituációt, majd szépen felépítve a dolgokat újra, kiszedjem magamat belőle. Ettől még nem lettem sem depressziós, sem túlzottan negatív – egyszerűen így mennek a napok. Vannak nehezebb és vannak könnyebb, napsugarasabb időszakok.
Kicsit talán túlságosan is a “tökéletes”, meg a “pozitív”, meg a “mindig csak a tökéletes szitut vonzd be!” jelszavak bűvöletében élünk, s elfelejtjük, hogy attól még, hogy valami éppen nem könnyű, attól lehet tökéletes. Nekem az elmúlt időszak mindenesetre az volt. Mert minden lépése adott valamit: barátot, felismerést, új feladatot, örömet, magammal szembenézést, vagy egy olyan életre szóló leckét, amely ismeretében sokkal felkészültebbé váltam a legközelebb érkező, talán hasonló szituációkra.
Hálás vagyok a blognak, hogy egy percre sem engedi el a kezem, és időről-időre újabb nagy és kisebb témák felvetésével átsegít bizonyos helyzeteken. Rájöttem, hogy szeretem ezt a blogot, megtartom minden pozitív és mások számára negatívnak tűnő bejegyzésével együtt. Sőt, őket fogom a legjobban szeretni, mert arra emlékeztetnek majd évekkel később is, hogy minden helyzetből képes vagyok tanulni, és még a nehézségeket is a magam előnyére fordítani.
De mindenezek mellett a legfontosabbra: hogy most is vannak, akiket nem érdekel, hogy depi lett egy bejegyzés, mert csak elolvassák, s utána felhívnak, és csak szimplán végighallgatják a kis futamaimat, amíg magamat és őket is felvilágosítom róla, hogy tulajdonképpen tökéletesen a helyemen vagyok a világban.
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!