Egyik este beszélgettünk (még a borozás előtt), D. és én. Meséltem már, hogy eszméletlen régi barátság és ezer emlék fűz össze bennünket – nem, nem olyan bulikában ismerkedős, két nyár óta tartó szercsilávcsi ez, hanem 32-33 évünkből immár 27 éve állunk egymás mellett minden bajban, és örülünk egymásnak minden örömben. Most éppen nála van a baj, és csajos estéink vannak filmekkel, nagy beszélgetésekkel, még nagyobb hallgatásokkal és világmegváltó gondolatokkal. Jó ez most, kell, tanulunk is egymástól – én mindenképpen tőle igen, mert nála erősebb nőt életemben nem láttam.
Még ő állt neki vigasztalni engem, mikor éppen fordítva kellett volna legyen, de meg kell mondjam, teljesen sokkot kaptam saját kis univerzumának apokalipszis-hírétől, és első reakcióként csak nyökögni tudtam, és felváltva ismételgetni néhány alap káromkodást, hogy legalább levegőt kapjak addig is, míg beszélek. Ő nyugtatgatott:
– Ugyan, hiszen ez teljesen természetes. Kapcsolatok jönnek, mennek. Ha szerencsések vagyunk, akkor tanulunk belőlük, aztán tovább állunk. Kész. Ennyi.
És közben úgy nézett rám, de úgy, hogy a lelkem is belesajdult, olyan összetört volt, mégis méltósága teljében, töretlen bizalommal az élet és a következő idők irányában. Úgy beszélt hozzám, akár én a Kicsihez, amikor ezredjére próbálta meg befűzni a cipőfűzőt, de csak nem sikerült, mégis biztattam, hogy semmi sincs veszve, más is megtanulta, neki is menni fog.
Úgy vigasztalt éppen, akár egy anyuka a gyerkőcét. Vagy ahogyan egy kisgyerek saját magát, a teljes csüggedés közepén. De akkor már én voltam az anya – sőt, az anyatigris…!
Nem, ez nem fair, nem igazságos és pláne nem természetes!!!
– Komolyan? Ezt komolyan így érzed? Persze, természetes 16 meg 20 évesen, amikor lázad az ember, és keresi magát, próbálgatja a lehetőségeket, meg a határokat. De a mi korunkban már nem pár választ az ember meg dugócimbit, hanem családot. – Ahogy ezt hallgatta, csak nézett rám nagy szemekkel… És végül ő is bólogatni kezdett.
De tényleg, hogy a francba lenne természetes, hogyha pl. anyád azt mondaná:
“Ne haragudj, kislányom, de eléggé megfáradt a kapcsolatunk, semmi izgalmat nem lelek már benne, beszélgetni sem nagyon tudunk semmiről, közös programjaink sincsenek, alig hívsz fel, csak úgy elélünk egymás mellett. Tudod, a szomszéd Tüncike annyival figyelmesebb, meg igaz is, hogy ő itt lakik, te meg a másik kerületben, szóval… érted… Csak úgy kialakult köztünk ez a kötelék, ez az érzelem. Nekem ez az anya-lánya dolog veled már nem igazán pálya… De nincs harag azért, ugye? Mit gondolsz, lehetünk barátok?”
Teljesen abszurd jelenet.
Miért nem érezzük akkor, hogy ugyanilyen abszurd a párunkat csak úgy, tíz év után lecserélni egy másikra? Aki szeret, az válasszon családjaként. Aki nem választ családjaként, az pedig engedjen tovább hamar, és ne rabolja a másik idejét.
Sok szakember számos oldalról megvilágította már, hogy mekkora csapdahelyzet, hogy ekkora a szabadság, ilyen sok a lehetőség és egy-két nap alatt felborítható bármely kapcsolat. Ez nem újdonság. Nem ezzel leszel úttörő, hanem azzal, hogyha beismered: te is hibáztál, és együtt hozzátok rendbe a dolgokat.
Persze, változunk, ez természetes – de az az újjal is így lesz, hiába szaladsz előle. Öregedni fogsz, a társad is. Házsártosabb leszel, rigolyásabb, fáradtabb – de tapasztaltabb is, elfogadóbb és egy közösen leélt után tisztelettel és szeretettel tudsz kitartani a nehézségekben a másik mellett. Ám ehhez jókora befektetés kell, hogy biztos tartalékaid legyenek az érzelmileg nehéz időkben. Bár az is igaz, hogy manapság egyre többen élnek kölcsönökből, hitelekből, napról napra a pénzügyeiket tekintve is – miért lenne más ez más egyéb dolgokban…?
Te mit gondolsz…?
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!