Sokszor megkapom, hogy naiv vagyok és olykor egy tinilány optimizmusával nézem az életet és annak minden szereplőjét, ezért is lehet extrán tündérmeseszerű az a cikk, amely még az én mércémet is ki tudja csapni, s amelyet a Férfiak Klubja oldalon olvastam. A cikk azt tárgyalja, hogy hol követik el a nők a hibákat a párkapcsolat elején, és milyen módon tudják elriasztani a férfit, s hogy hogyan törik meg a varázst egyetlen meggondolatlan lépéssel. De kérdem én: most akkor varázslatos életben élünk vagy valóságosban? És ki a királylány: a férfi vagy a nő?
Elsőként is bevallom, szívesen olvasom a fent említett oldal írásait, amely oly’ szimpatikusan elsők között vállalta fel nyíltan és egyenesen, hogy a férfiaknak is vannak érzéseik, s kezdte meg a férfi, mint minta, követendő példa 21. századi verziójának felépítését. Tetszett, hogy felelősségvállalásra, a férfi családfő szerepére és férfi-nő mellérendelő viszonyára helyezi a hangsúlyokat, sokszáz pasi számára hiteles, jól másolható, könnyen azonosulható szerepmintát adva. De ez a cikk számomra eléggé félrement minden szempontból – főként abból, hogy éppenséggel egy nő írta.
“A férfiaknak nem kell az a nő, aki harcol értük” – kezdi meg a témát elég erősen már a cím is. Merthogy a küzdés férfias tulajdonság. Igen, a szöget beverni a falba is az, meg a kazánt megszerelni, a szekrényt huzigálni és a létra tetejére felmászni is (pókok semlegesítéséről nem is beszélve…brr…), mégis megteszem, mert egyedül élő nő vagyok. De nem értem, mi a baj, hiszen a mosogatás, a teregetés, a főzés, meg a gyereknevelés tisztára nőies dolog, mégis számtalan egyedül élő férfi remekül elboldogul vele, más választása nem lévén.
Nem gondolom, hogy ettől ő elnőiesedne, ahogyan én sem lettem félig férfi attól, hogy össze tudok rakni egy közepesen bonyolult ikeás széket, vagy, hogy meg merek szólalni egy pasi társaságában. Azt gondolom, hogy rohadtul abba kellene már hagyni ezt, hogy kinek mi lenne az evolúció szerint elrendelt feladatköre, mivel éppen eleget tettünk azért, hogy ezek a határok elmosódjanak, hát, akkor próbáljunk már minden szempontból alkalmazkodni a kialakult helyzethez.
Úgyhogy: kedves férfi, légyszíves, ne sz@rd össze magad attól, ha egy nő kedvesen rád mosolyog, nem fog megerőszakolni, csupán lehet, hogy megelégelte a töketlenkedésedet, hogy már három hónapja csak szemeztek, és gondolta, bátorítóan (nem tolakodóan, nem levadászva, nem rád vetve magát) küld feléd egy jelet.
Ha ez neked túl sok/ijesztő/agresszív, akkor menjél vissza a kis barátaiddal játszani, és a haza anyuhoz a mamahotelbe úgy tenni, mintha felnőtt lennél. Ha kicsit is szimpi a lány, akkor viszont próbáljál már felnőni a való élethez, és tündérmese meg királylány helyett egy valódi nő mellett élni a valóságban. Kicsit rámenősnek érzed?
Lehet tán, hogy azért, mert egész életében azt tanulta, hogy csak magára számíthat.
De hidd el, a legdominább nőnek is jól esik, ha időnként elgyengülhet kissé – ez azonban csak úgy megy, ha Te erősebb vagy nála. Úgyhogy, hajrá, tessék kiegyensúlyozottságban, céltudatosságban, külső és belső erő tekintetében is a nőtől egy hajszállal feljebb kerülni. Nem nyávogni kell, ha valaki “jobb” nálad. Hanem példának és kihívásnak tekinteni. Azt hiszem, ez valamivel közelebb áll a hiteles férfimintához, mint a nyafka kislányok módjára való picsogás.
Kedves nő, neked pedig üzenem, hogy nem, nem a te készülékedben van a hiba, te megtetted, ami abban a pillanatban megtehető volt, legalább tudod, hogy rajtad nem múlott – és ha mégsem lép feléd, akkor vigasztaljon a tudat, hogy legalább nem úgy ébredsz majd két év múlva minden vasárnap reggel, hogy azt gondolod, “b@szki, a fél éves csecsemőm mellett van még egy 35 éves, borostás kölyköm is…”.
Igenis, igazat adok Feldmár Andrásnak, aki arra buzdít, hogy ideje lenne a belső gyermek helyett végre a belső felnőttet is felfedezni, és felelősséget vállalni önmagunkért, az életünkért, a párunkért, és azokért a hétköznapokért, amelyeket közösen vállaltunk.
Romantikus ömlengések helyett a hétköznapokban örömet lelni, és ha nem lelünk, akkor teremteni.
És tudjátok mit? Csakazértis küzdjünk! Mindkét nem! Igenis, küzdjön meg a férfi és a nő is minden egyes nap a másikért, a másik mosolyáért, boldogságáért, a közös jövőjükért, az együtt kitűzött céljaikért.
Én, köszönöm, nem kérek az olyan kapcsolatból, és az olyan férfiból, aki mellett nem lehetek melegszívű, odaadó nő és társ, mert akkor azt érzi, hogy túlságosan ragaszkodó lennék. Nem kívánok préda lenni, eleget voltam már dísztárgy is, és köszönöm, cseszettül fárasztó dolog folyamatosan a kistünci, bólogató barátnő szerepében tündökölni. És nem vagyok hajlandó állandóan játszmázni, és taktikázni sem a kapcsolatban, hogy mikor melyik tettem vagy mondatom túl sok, túl kevés.
Ellenben kívánok feleség és társ lenni, anya és szerető, barát és segítő – de leginkább őszinte, természetes egyén a kapcsolatban, felvett szerepek és rám terhelt játszmáktól mentes, lélekben szabad ember. Tudom, azt gondolod, majd hiszed, ha látod. És hogy mutassak valakit, akinek ez sikerült.
Igazad van, nem látok ilyet. De, tudod, kezdek hozzászokni ahhoz, hogy sok dologban én vagyok az első, és az az igazság, hogy ez baromira kezd tetszeni!
És párkapcsolatban sem adom alább. Nem kell szőke herceg, nem kell hódító humbák haver, nem kell ezer randi, meg az ezeregy éjszakai meséi. Csak a párom. Akinek én kellek. Pár plusz kilóval, meg a hülye kis idealizmusommal – és ezzel a világképpel, idefent.
És Te? Hol tartasz most éppen…?
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!