Az önérzetem meg én. Már megint. Kicsit hadilábon állunk egymással. Már megint. Mert van ám nekem, baromi nagy, szépen fejlett önérzetem, egyenes gerincem, öntudatom, meg minden ilyen hasznos kellékem az élethez – csak éppen, valószínűleg, amikor a legfontosabb lenne, akkor csak úgy, elhajítom a francba, lehető legmesszebbre, gondolván, hogy úgyis csak zavar, szűk lesz miatta a mozgásterem, és fölösleges glanc az egész.
Aztán kiderül, hogy ez is olyan, mint a melltartó, meg a smink: utálják a pasik, de azért legyen rajtad, mert elvárás, és enélkül nemhogy nő, de ember sem vagy. Na, jó, nyilván sarkos példa, és azért az önérzet kicsit fontosabb, mint egy jó make-up, de… Hát, tetszik vagy nem, a tükörbe nézve azt látom, hogy se smink, se önbizalom így, a hónap és a hét végére. És okként ilyenkor az ember listáján az első pont saját maga.
Én komolyan nem értem, egyszerűen nem értem a férfit. Feltűnik, udvarol, eljut egy pontig a “kapcsolat” (bár annak még csak kis túlzással sem nevezhető – hívjuk inkább úgy, hogy a “kapcsolódási folyamat”) – aztán a férfi eltűnik. Egész egyszerűen felszívódik. Se kép, se hang. Nyilván nem lenne normális a pióca üzemmód sem, ha valaki tapad a másikra, mint egy kényszeresen függő energiavámpír, de azért, hogy valaki hetekre felszívódjon, és utána ugyanolyan cukimuki szöveggel álljon elő a semmiből, azért az mégis fura… Elsőre, persze, beveszi az ember, hogy váratlan üzleti út, sok elfoglaltság, mituddomén, mindenféle dumával lehet mentegetni a dolgot, de másodjára aztán nem. Ott már inkább idegesít, ha a pasi ismét jelentkezik, mert teljesen bizonytalanná tesz. Tetszett elsőre, nyilván, és akkor közel engedtem magamhoz. Aztán eltűnt, akkor eltávolodtam. Aztán ismét jelentkezett, akkor megint szimpatikus lett – hinta-palinta. Vagy inkább hanta-palinta… Ezek után mit vár az újabb eltűnést és felbukkanást követően?
Elhiszem én, hogy vannak ezek a matróz-típusú férfiak, akiknek genetikai kódjukban van a szabadság és függetlenség érzésvilága, de szerintem magukkal és a nekik megtetsző nőkkel is akkor tennék a legjobbat, ha szépen békén hagynák őket.
Mondhatod, hogy minek ismerkedtem meg vele…? Hát, azért, mert ez elsőre egyáltalán nem látszódik – sőt, teljesen oda van, meg vissza. Talpig úriember, hozzám alkalmazkodik, olyan szintekig is, amire talán igényem sem lenne… Csakhát, valószínűleg észreveszi egy idő után, hogy önmagát csapja be, mert vagy túl sok, vagy túl kevés neki, amit ebben a kapcsolatban találna – vagy éppen nem felel meg az aktuális élethelyzetének, elfoglaltsági szintjének… satöbbi.
Úgy érzem magam ebben az egész párkapcsolat keresésben, mintha egy fura ruhadarab lennék: megnézeget a kirakatban az új ruhára vadászó vásárló, én is nézegetem őt, a kirakat üvegén keresztül úgy látjuk, hogy jól passzolnánk egymás stílusához, mindenhez. Pár napig még szemezget a kirakatban velem, mert látható, hogy én szettben vagyok csak megvásárolható. A korábbi életemmel, meg a Kicsivel, meg a sajátos kis személyiségemmel, dehát mennyire jópofa ez a csaj, és vicces, eredeti fazon – épp tökéletes lesz. Felpróbálja a szettet, kifordítja, befordítja, nyúzza jobbról-balról, hajol, guggol benne, próbálgatja, hogy ugyan mennyit bír, milyen anyag, megéri-e az árát.
“Félretenné nekem, kérem?” – kérdezi a boltvezetőt, aki, örömmel félreteszi a kiválasztott szettet – az önbecsülés egyenes gerincét adó merev fogast kiveszi a ruhák alól, összehajtogatja várakozó formátumra az összes darabot, és természetesen addig senki másnak nem elérhető a szett, mígnem elegendő idő elteltével kapcsol, hogy sajnos, a kedves érdeklődőnek hiába volt szerelem első látásra az a csudaegyedi, pont hozzá passzoló kollekció, valamiért mégis “elfelejtett” visszamenni érte…
De rohadtul fáradt vagyok már ehhez az egészhez. Nem akarok kirakatban kínált portéka lenni. Nem akarok megint valakinek csak úgy, megtetszeni. Nem akarom, hogy vizslasson, próbálgasson, nem akarom megint bemutatni magam, megint ezerszer végigjátszani az első randik sablonbeszélgetéseit, nem akarok a hobbimról, a szüleimről, a munkámról, a gyerekemről ezredik alkalommal is ugyanúgy elmesélgetni mindent…
Ne jöjjön most már több vásárló, nem kérek több ruhapróbát. Lassan szétmállik az anyag, elfeslik a cérna a sok lélek-felpróbálástól. Nem akarom már újabb érdeklődőknek adni. Elég volt a kirakat-létből, félig-társtalálásból.
De most már összehajtva sem akarok várakozni egy szekrény mélyén.
Ideje életre kelteni a próbababát. A gerinc maradhat – bár elég, ha merev helyett csak egyenes.
Te voltál már hasonló helyzetben…? Meséld el, kérlek, érdekel a történeted…!
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!