Amikor egy baráttól búcsúzom...

Nyár van. Nyár van, fiatalok vagyunk, életerősek, szabira megyünk, élünk, tervezünk. Nyár van, és felfoghatatlan a gondtalan, gyorsan pörgő, élményekben dúskáló napok között, hogy É. meghalt.

Nyár van, süt a nap, és ő olyan erős volt. Mi a büdös francért nem szakad össze a világ ilyenkor? Miért nem történik valami…? Valami…?!! Amitől érezném, hogy igenis jelentett valamit a jelenléte, az élete, a munkája… Ismertem már néhány éve, de az élet és mindkettőnk kicsit furcsa távolságtartása úgy alakította, hogy csak az elmúlt fél évben beszélgettünk úgy igazán, amikor Második kilépett az életemből. É. fogadta be albérlőként az első hetekben, hogy legyen hová mennie első felindultságában, azonban ezzel együtt sem rejtette véka alá, hogy miként vélekedik róla és arról az életről, amelyet Második olyan nagyszerűnek vél, ám valójában számos ember lelkét zúzza tönkre általa.

A sors fintora, hogy éppen Másodiktól tudtam meg, hogy mi történt, mivel őt, mint utolsó albérlőjét is értesítették. Ki tudja, ha nem költözik el, talán csak napokkal később a Facebookról vagy egy körlevélből tudom meg, hogy mi történt… Micsoda hülyeség…

É. nem faggatott soha arról, hogy mi történt velünk, miérteket, meg “miért nem”-eket pláne nem kérdezett – helyette mesélt, sokat, magáról, az életéről, és a szememben látott, azonosulást jelző fénypontocskákból kirakta a nagy puzzle-t, hogy velem is igen hasonlóan történtek a dolgok. Különösebb magyarázkodás és mentegetőzés, sajnálkozás vagy feddés nélkül, alig néhány mondat után már tökéletesen értettük egymást, és akkor igazán elkezdte a magáról való sztorizgatást.

Arról, hogy a férje micsoda egy aljas alak, de mégis hogyan tudott elválni tőle, hogyan állt talpra három gyerekkel, milyen élményekben keresett azóta is feltöltődést, hogy kezdett sportolni, és hogyan regisztrált hatvan évesen életében először társkereső oldalakra, és kezdett randizni jóképű ötvenesekkel. Volt egy nap, amikor különösen nehéz dolgokat mesélt el – utána szabadkozott: sajnálja, hogy ilyen emlékekkel terhel engem, nem akarja rám tenni a súlyát és pláne nem akarja, hogy az ő “lúzer” életét hallgassam.

Én azonban hálás voltam neki: elmondtam, hogy örülök, hogy megosztotta velem, mert láthattam, micsoda nagyszerű ember, micsoda amazon, aki képes volt a lányaiért kilépni egy őrületes élethelyezetből, és milyen ragyogó személyiség, akit a nehézségek sem tudtak megtörni. Szigorú lett és kemény, de nem gonosz, nem keserű. A lehető legjobbkor osztotta meg velem minden tapasztalatát, amikor nekem is egy hasonlóan nehéz helyzetben kellett okosnak, épnek, egésznek maradnom.

Tanultam tőle, nevettem vele, meghallgattam őt és meséltem neki. Egy hónapja még a strandon süttettük magunkat, vihogtunk a bennünket stírölő pasikon, és kamaszosan ugrattuk egymást. Aztán azt mondta: “ne maradj egyedül, te lány. Rajtad is múlik, tudod… Bízni kell, hinni a másikban és egymásért lenni. Nem lesz olyan, aki csak érted él majd, ne is várd. És olyat se vágyj, akiért te akarsz majd mindent megtenni. De el kell fogadni, hogy jönni csak úgy fog, ha beengeded, és ha lesz hová érkeznie.”

Holnap a temetésére megyek. És nyár lesz, és verőfény és nem fog leszakadni az ég, nem fog megnyílni a föld, mert élni kell tovább.