Egy gyerek is megvédheti magát szavakkal

Izgalmas élményem volt a múlt héten: babás-mamás, hordozókendős, gyerekes kiránduláson vettünk részt a Kicsivel, amely sok-sok izgalomban bővelkedett, de talán egyik legjobb húzása az volt, hogy az árnyas fák és a “hegyek” hűsebb klímája picit megvédett minket a városban tomboló hőségtől. De mi történik, ha elfáradnak a gyerekek? Mi történik, ha két kislány helyett már három alkotja a baráti kört? És főként: mi történik, ha beszólnak a gyerekemnek…? 

A második kérdésre, gondolom, sejtitek már a választ: az eddigi két leányzó alkotta baráti kör kibővült, és mivel az új pajtásnőnek muffin ízű ajakbalzsamja volt és Elzás napernyője, így szegény Kicsi egyből lapátra került. Már eskü, megbántam, hogy nem valamelyik borzadály, csillogós-pónis pólót adtam rá, meg a Mamától kapott unikornis alakú táskát – hat éves korában simán hajlandó vagyok ilyen durva dolgokra is a beilleszkedését elősegítendő. De sajna a piros kisruha, a világító szemű delfin és a praktikus kirándulócuccok most nem voltak eléggé trendik, plusz ő olyan kis nyámnyilának tűnhetett, mert mindent megkérdezett tőlem, és ha kapott valamit, akkor megköszönte – szóval, igazi kis lúzernek tűnhetett a csajok körében, így a Kicsit kiközösítették.

A két kislány anyukáinak mentségére legyen mondva, ők mindketten nagyon igyekeztek, hogy a Kicsi se maradjon ki a csajos mókázásból, de valahogy nem jött össze a közös játék. A két kislány összezárt, és sutyorogva, kuncogva védték a “rúzst” meg a maguk érdekszövetségét, amely arra volt hivatott, hogy nyávogásukkal és dacos hisztijükkel a lehető legtöbb gombóc fagyira tett ígéretet csikarják ki szülőanyáikból. A Kicsi viszont ebben sem tudott partner lenni, mert nincs ehhez hozzászoktatva, így végképp elvágta magát a trendi csajok lépcsőjén felfelé vezető úttól.

Végül, mikor már minden játékot bemutatott, és vicces is volt, meg mesélt is nekik, jobb ötlete nem lévén, keksszel akart bevágódni náluk. Ekkor viszont már közbeléptem, és megkértem csendben, hogy ne ő kínálja meg a kislányokat, várja meg, amíg ők közelítenek felé. Azok után, hogy ő nyitott volt és barátságos, nem akartam, hogy teljesen megalázkodjon. Úgy éreztem, fontos megtanulnia, hogy nem szabad a végsőkig lefejteni az önbecsülésünket. Van, aki nem ér annyit. 

Sajnos, úgy fest, tényleg kialakul már 6 éves kor körül egy elég stabil személyiség – legalábbis kiszámítható volt a reakciójuk: jöttek a finomságra,  ahogy gondoltam. Uhh, csajok, az a műmosoly és álkedvesség… az a képmutató arc…áááá… majdnem beszóltam nekik… Csak az tartott vissza, hogy mindkettejük anyukáját kedvelem, és elképzelésem sincs, hogy hogyan lett ilyen gyerekük… főleg, hogy mindkettőnél a kistesó igazi angyal.

Lényeg a lényeg: megették bájvigyorral a Kicsi kekszét, majd a barátságos maszkjukat az erdei lószarkupacok közé hajították, és már megint csak ketten voltak, a Kicsi meg állt szerencsétlenül az üres kekszes zacsijával.

 – Anya, miért ilyenek velem, mikor én kedves voltam, és megosztottam velük a játékomat…? Szerettem volna barátkozni velük… – na, igen, a pillanat, amikor a gyereked rózsaszín kisvilágán az első igazán mély repedések megjelennek… Összeszorult szívvel csak annyit mondtam neki, hogy maradjon velem nyugodtan, ők most ketten szeretnének játszani.

 – De, Anya, nem mondhatom el nekik…? Szerinted… Mit gondolsz…? 
 – Hát, persze, hogy elmondhatod nekik, kicsim…

Erre elszánt fejjel és a legnagyobb komolysággal a szemében odaállt a két kis undok béka elé, és közölte velük a következőt:

 – Nagyon gonosz dolog volt, hogy nem barátkoztatok velem, és ez nekem nagyon rosszul esett. És szerintem ti nem vagytok aranyosak egyáltalán. Nem szép dolog így viselkedni, és ettől kezdve ha akarnátok is, most már én nem fogok barátkozni veletek, és tudjátok meg, hogy nagyon barátságtalan kislányok vagytok. Nekem nálatok sokkal jobb és kedvesebb barátaim vannak. – Erre a nagyobbik pofákat vágott és gonosz vigyorra húzta a száját, mire a Kicsi:

– Grimaszolj csak, anyukád úgyis megmondta, hogy nem kapsz fagyit, ha ilyen undok vagy! – a zseniális odaszúrás után a nap főgonosza tátott szájú, megjátszott bömbölésre fakadt, mivel az anyukája valóban látta a manipulatív gonoszságát, és alaposan leszidta. Végre…!

Iiiigen, tudom, hogy nem védhetem meg mindig, mindenkitől. És tudom, hogy személyiségtípus kérdése is kicsit, hogy mekkora önbecsüléssel bír az ember: kell-e majd mindenképpen mások visszaigazolása, akkor is, ha bőven meg kellene alázkodnia érte… Vagy képes lesz-e kivárni, amíg olyanok kerülnek a közelébe, akikkel érdemes lesz barátkozni…? Én részemről a második vagyok, míg az apja az első kategóriába tartozik. A szeme, szája, orra, humora az enyém. A füle, az arcformája, az alkata, a színei és a rajzkészsége az apjától való. Az életútja eddig szintén – egyedül az anyai minta tér el, az én nevelési elveim, női “alapanyagom” egészen más, mint bármelyik nagymamáé… Hát, meglátjuk, ez mire lesz elég, miben lesz kevés és mit tud kihozni belőle…! 

Mindenesetre azt kimondta, amit magam is gondoltam: többet ezzel a kislánnyal még a közértbe sem megyünk.

                                        *  *  *  *  *  *  *  *  *  

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!

Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!