Még hat a méreg. Néhány napig eltart még a tegnapi fekete leves hatása. De most már jobb, mert tudom uralni. Tudom keretek és korlátok közé tenni. Tudom, hogy még néhány órán át gyomorgörcs lesz, és fejfájás, ismét teljesen bedurran az orrom a stressztől, úgyhogy kelleni fog zsebkendő és orrspray éjszakára, és rengeteg tiszta víz napközben, hogy mossa, mossa, mossa ki belőlem a mérget.
Gyűjtöm közben napelemként a pozitív élményeket. A Kicsi mosolyát és aranyköpéseit, a sportsikereimet, az írásaimra kapott visszajelzéseket, minden nap az újabb témákat, s mindegyik táplál, épít, összerak belül. Valahol azt gondolná az ember, hogy ezt az állandó “összerakom magam”-témát nem lehet ilyen szinten, szinte már sportként űzni. Én sem gondoltam, hogy lehet. Hát, lehet. Látod, fel vagyok készülve, ismerem a folyamat minden fázisát, követem, végig asszisztálom, szépen fejlődöm. Csúcsszuper vagyok, jár a vállveregetés és a közönség különdíja.
Éppen csak azt nem tudom, mi a jó életnek csinálom mindezt végig? Minek? Minek kell már vagy ötödjére ez a helyzet? Ötödjére…?! Mármint ötödjére a második exszel. Az első megcsinálta vagy hússzor. Ígéret, kecsegtetés, én bedőltem, mert hinni akartam neki. Ahhoz képest most már egészen jól haladok – most megúsztam nagyjából öt alkalommal, és ezt követően tudtam lezárni, én kimondani, hogy soha többet kettőnkről ne…
Tudod, a szituáció nagyon hasonló (mennyire utálnák most ezt olvasni, és látni, hogy akár ilyen módon is egy kalap alá vonom őket, pedig, hát, nem csupán én voltam közös az életükben – nyilván nem egyszerre – de számos tulajdonságuk is kísértetiesen egyező…) annyiban, hogy a kapcsolat által és után sokat emelkedtek és stabilizálódtak, azonban mire beállt a nyugi és a lelki béke, addigra a párkapcsolat tönkrement. Mert türelmetlen voltam. És kiégett, összetört, végtelenségig kimerült. Szuper lesz végignézni ismét, ahogyan más él majd azokkal az előnyökkel, amelyeket így nyertek e jeles fiatalemberek.
Szavam sem lehet. Mindkettőtől megkaptam a nagy tanulnivalót. Csakhát a filmekben látott, maradjunk barátok jellegű szakítások valódi szerelmek esetén nem működnek. Nem tudnak. Ott Mindig marad parázs. kérdés persze, hogy hamu alatt pislákoló szenvedélyként vagy fel-felcsillanó gyűlöletként jelentkezik-e.
Más jellemek, más helyzetek, más kezdet és más vég. De a szívem mindkettő után összezúzva hevert a földön. Az egyik kettétörte – a másik szép aprólékos munkával zúzta szilánkokra. Az erek sűrűn szövött “fóliája” egyben tartja még. Funkcionál, működik, ellátja fizikai feladatát. De rózsaszín szilánkjai éppen csak összeérnek.
Az agyam irányítja. Már csak egy szerv.
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!