Elég friss még az élmény, némiképp még feldolgozás alatt, hiszen csak pár hete történt a különköltözés, de most már ki tudom jelenteni, hogy egyrészt túlélem, másrészt, hogy tanultam belőle, harmadrészt, hogy utólag szuper megerősítést kaptam arról, hogy jól csináltam úgy, ahogyan csináltam. Méghozzá Magyarország egyik legjobb pszichiátere, maga Csernus doktor jelentette ezt ki – no, nem személyesen nekem, bele az arcomba, de abban a pillanatban, amikor hallgattam, úgy éreztem, abszolút nekem szól az a néhány mondat.
Csernus doki ugyanis azt mondja, szakítás után, és alapvetően minden orbitálisan nagy krízis alatt/után akkor tudunk valódi személyiségfejlődést elérni, ha engedjük magunkat alászállni önmagunk lelkének poklába, legsötétebb gondolataink és legmélyebb fájdalmunk mellé, és onnan önerőből kikapaszkodva jutunk vissza a felszínre. Jutalmul pedig fele királyságként saját egyéni tapasztalatunkat kapjuk, amely értékes kincsként tovább gazdagítja életünket.
Ennek a kincsnek a megszerzése azonban nem kis munkába kerül. A pokolba való alászállás csak egy dolog, és viszonylag könnyen megy, az önerőből kikapaszkodás azonban már más tészta. Mit is jelent ez? Például azt, hogy nem állsz neki piálni, vagy ész nélkül vásárolni, agyatlan liba módjára kényszeresen pasizni vagy minden egyedül töltött estéden valakire ráakaszkodni, csak, hogy ne kelljen öt percig sem magaddal ülni a négy fal között. Azt, hogy nem takarod be ezt a fájó sebet, hanem az utolsó kis zugát is kitakarítod annak érdekében, hogy teljesen meg tudj gyógyulni, tovább tudj lépni, és egész, egész-séges lélekkel, szívvel tudj nyitni a következő szerelem felé.
Pótszerek és pótcselekvések nélkül iszonyat nehéz ez a helyzet, főleg, ha (1) együtt is éltél az exeddel és a lakás minden négyzetmétere rá emlékeztet (2) ha önállóan tartod fenn magad, és nincs mamahotel, amely biztosítana pár önfeledt, masszív önsajnálattal töltött hetet, hanem ehelyett már másnap vár a munka, hogy be tudd fizetni a számláidat (3) ha van egy gyereked, akit minden egyes nap ugyanúgy kell szeretned, oviba vagy iskolába vinned, mintha mi sem történt volna, és mindezt kiegyensúlyozottan, vidáman, hogy ne vegye át tőled a feszültséget.
Ezt csak azért írtam le, hogy tudd, én nem vagyok valami földönkívüli vagy szentté vált lény, akinek nem lett volna kedve egy (két…) cefetül berúgós estére, amikor legalább pár órára kikapcsol az agyam, és nem foglalkozik azzal, hogy mikor, mit és hogyan szúrtunk el, hogy ez lett a vége… Egyszerűen csak a fenti három ok miatt kivitelezhetetlen lett volna egy olyan igazi tombolós szakítás utáni hét, helyette maradt a fegyelmezettség, a feladatokra való koncentrálás, és a kicsi D. körüli teendők – meg az említett négy fal és egy rakat üres óra, amikor fura filmként visszanéztem az elmúlt éveket, és próbáltam megfejteni, hogy hol, milyen banánhéjakon csúsztam el.
És látod, működik. Nagyjából két hét után kezdett felengedni bennem valami fagyott görcs, mostanra pedig, hat hét elteltével már kifejezetten jól vagyok. A napokban találtam meg Csernus doktor fent említett videóját, amelyben egy hasonló helyzetet boncolgat, és ad tanácsot az adott kérdezőnek. Fentről jött sugallatként, amolyan “Isten megosztott egy hivatkozást az oldaladon”-jellegű megerősítésként éreztem ennek a videónak az üzenetét. Hogy jól csináltam, csinálom, hogy csak így tovább és hogy nyugi, a neheze már mögöttem van.
Jól vagyok. Érdekesen nyugodt, szokatlanul kiegyensúlyozott, szinte már kegyelmi állapotban élem meg ezeket a napokat. Korábban, amikor önfejlesztő könyveket tucatjával olvastam, és mind hangsúlyozta a hálaérzet fontosságát, soha nem értettem, hogy hogyan lehet ezt tudatosan, szinte erőltetve érezni… Most már tudom, hogy sehogy. De ha ott van bennünk, akkor minden kétséget kizáróan érezzük, és nem kell erőltetni, nem kell listát írni ahhoz, hogy eszünkbe jusson, hogy kinek és miért vagyunk hálásak.
Ha jön, akkor magától jön, a kincs részeként, a tapasztalatcsomag fontos elemeként, és minden napra ad erőt, célokat, sikereket, és azt a felemelő érzést, hogy élni jó.
Azóta azért megittam már egy-két pohár bort is. De nem pótszer volt, csupán egy-egy finom vacsora nélkülözhetetlen, plusz élvezetet adó kiegészítője. Érzem, hogy végre megérkezett a tavasz – nemcsak odakint, hanem idebent is! Nagyon vártam…
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!