Kötéltánc

  A napokban ünnepeltük a Kicsi születésnapját – igazán jól sikerült nap volt, mindenki oldott volt, laza, minden úgy sikerült, ahogy elterveztük, még ő is csatlakozott az ünnepléshez egy gyors vacsora erejéig, majd az összes ajándékot cipelve hazakísért bennünket, megpuszilgatta a Kicsit, intelligensen váltottunk három semmitmondó mondatot, civilizáltan, kulturáltan elköszöntünk. Mindenki ment a dolgára. Ahogy… Tovább »

  Jött a múltkori bejegyzésre, az elhagyás kapcsán egy kérdés, hogy miért hiszem, hogy csak most nehéz a nőknek, hiszen régen is hozzá kellett szokniuk ahhoz, hogy egyedül éltek – sok nő volt, akinek lelépett vagy meghalt a férje…  A válaszom, hogy ebben van igazság, de az más volt. Akkor elfogadta a veszteséget önmagában, meggyászolta… Tovább »

  Egyik este beszélgettünk (még a borozás előtt), D. és én. Meséltem már, hogy eszméletlen régi barátság és ezer emlék fűz össze bennünket – nem, nem olyan bulikában ismerkedős, két nyár óta tartó szercsilávcsi ez, hanem 32-33 évünkből immár 27 éve állunk egymás mellett minden bajban, és örülünk egymásnak minden örömben. Most éppen nála van… Tovább »

  Egy ideje terveztem már, hogy megnézem az idei év topromantikus, mindenki által elragadtatással kezelt kedvenc mozifilmjét, a Kaliforniai álmot, de mivel mindig fenntartással kezelem a közönségsikereket, ezért eddig ódzkodtam tőle. A hétvégén azonban úgy alakult, hogy D. barátnőmmel csajos időnket töltöttük, és végre előszedtük a La la land-et, hogy hadd lássuk, mit tud, minek… Tovább »

Az önérzetem meg én. Már megint. Kicsit hadilábon állunk egymással. Már megint. Mert van ám nekem, baromi nagy, szépen fejlett önérzetem, egyenes gerincem, öntudatom, meg minden ilyen hasznos kellékem az élethez – csak éppen, valószínűleg, amikor a legfontosabb lenne, akkor csak úgy, elhajítom a francba, lehető legmesszebbre, gondolván, hogy úgyis csak zavar, szűk lesz miatta… Tovább »

  “Hogy milyen az élet, azt kérdezed?” – vonta fel a szemöldökét a nagyim, amikor még 17 évesen megkérdeztem tőle, hogy szerinte randizhatok-e a sráccal, vagy kitekerik anyámék a nyakamat. Azt mondta, hogy nem tudja, de ha érdemesnek érzem rá, akkor ismerjem meg és majd meglátom. “De mégis mire figyeljek, mire számítsak…?” – “Mindig készülj fel… Tovább »

Nagyon zaklatott vagyok. Ma reggel a metró felé menet tűzoltóautót láttunk az utcában, hát, mentünk a Kicsivel bámészkodni. Amúgy is lázba jön minden egyenruhástól (igen, a zannya is lelkesen mosolyog rájuk, szuperhősökre), meg nem is láttunk korábban ilyen létrás mentést, úgyhogy irányt vettünk a pletykaforrás felé. Füstöt, mentőt nem láttunk, szirénát nem hallottunk, gondoltam, talán csak… Tovább »

Mindig is imádtam aludni. Szerettem a pihenést, a fekvést, az álmodást, jól esett összebújni azokkal, akiket szeretek, és elnyámmogni egy doboz fagyit vagy elropogtatni egy bödön pattogatott kukoricát, miközben bámultunk valami kedvenc, agyonnézett filmet, vagy az esőt, vagy csak azt, ahogy nőttek a kutyák. Félreértések elkerülése végett, “a kutyák” megnevezés négy darab szobanövényt takar, akik… Tovább »

Van egy kedvenc törölközőm, a nagyimtól kaptam még kislányként. Fehér, puha, bolyhos, piros csíkokkal tarkított, és nagyon szeretem. Mama mindig mondogatta: “ez a kelengyéd első darabja.” Persze, fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, később meg csak vihogtam rajta , hogy: “na persze, nem lesz nekem férjem, kell is az, púpnak a hátamra.”   Azóta,… Tovább »

  Ismered Te is, ugye…? Az a bizonyos első másfél év, a biológiailag is aláírt és tudományosan is igazolt 18 hónap, amely minden kapcsolat csodája, lelke, és motorja a következő hosszú évekre. Amikor sziporkák és szikrák pattognak, amikor csak őt látod, amikor a jövőképed olyan tiszta, mint egy ezredjére levezetett másodfokú egyenlet, amit kisujjból kirázol,… Tovább »