Kaliforniai álom - a romantikus film, amely fejbe kólint

Egy ideje terveztem már, hogy megnézem az idei év topromantikus, mindenki által elragadtatással kezelt kedvenc mozifilmjét, a Kaliforniai álmot, de mivel mindig fenntartással kezelem a közönségsikereket, ezért eddig ódzkodtam tőle. A hétvégén azonban úgy alakult, hogy D. barátnőmmel csajos időnket töltöttük, és végre előszedtük a La la land-et, hogy hadd lássuk, mit tud, minek szól a hisztéria, a sok díj és elismerés.

Bevallom, nem tudtam egészen komolyan venni a filmet egészen a háromnegyedéig. Bár kedvelem a musicaleket, a zenés Disney meséket és a csajos romantikát, de ez még nekem is sok volt. Rengeteg tánc- és zenei betétet feleslegesnek és erőltetettnek éreztem, az a sok libbenős, színes szoknya, azok a tipikus amerikai álmok, sablonos helyzetek, s bár sajnáltam, hogy a végén nem maradtak együtt, valahogy a lezárást is annyira kötelezően megcsavart befejezésnek éreztem: így van ez, most már ez a happy end, hiszen a mi generációnknak az a happy, ha szigorú a valóság benne, így örülünk, hogy rímel a magunk életére, amelybe, ezek szerint már csak ennyi tündérmese fér el.

Szirupos cukormáz édessége után a keserű kiábrándulás.

Már csak alig pár perc volt a filmből, bele is nyugodtam, hogy a közepes sztori mellett az egészen kivételes filmzene kárpótolt ezért a két óráért, amit a filmre áldoztam, s már-már eltettem volna az “ettől sem kaptam semmit”-kategóriába.

Egy ponton azonban mégis szíven szúrt. Amikor Sebastian és Mia öt évvel később egymásra néztek a férfi klubjában, miután mindketten megvalósították álmaikat, kerek egésszé vált az életük, minden szuper volt és tökéletes … éppen csak mindkettejük pillantásában benne volt, hogy lehetett volna ezt akár együtt is. Végig is nézzük, hogyan lehetett volna megvalósítani a B verziót és repedt szívvel látjuk, milyen tökéletes lehetett volna…

Tudod, magasról tojnék rá, hogy mit szúrt el a film szerelmespárja… ha nem éppen ezzel a pillantással találkoznék kéthetente, amikor a Kicsit viszi és hozza az apja. Eddig azt hittem, csak én halucinálom be, de nemrégen D. is megerősített ebben (hozzátéve azért, hogy az összeakadt tekintet mellett már jó adag távolságtartás is fűszerezi mára a beszélgetéseinket). De nem jók ezek a találkozások, nem jó érzés folyton így össze-összepillantgatni.

Nincsenek már romantikus pillangószárnyak a gyomromban, sem szívdobogva várakozás, még csak különösebb vonzalom sem – csak AZ a pillantás, az az “ismerlek, örülök, hogy jól vagy, látom, hogy haladnak a dolgaid, örülök a sikereidnek, de iszonyat sz@r látni, hogy bár minden kereknek látszik az életedben, mégis tudom a szemedből, hogy rossz neked, látom, hogy nem aludtál megint éjszaka, hogy kijött az ekcémád, hogy cigizel, hogy boldogtalan vagy és nincs akivel megbeszéld az ezerszer is újranézett Csillagkapu részek teóriáit, sem azt, hogy vajon Gárdonyi miért éppen azt a kifejezést használta a regényben… Ismerlek. Valahol még mindig szeretlek. De nem foglak felzaklatni, és tudom, hogy ki lehet bírni egymás nélkül is. Fél tüdővel is lehet élni, lélegezni.” Ehelyett annyit mondunk pénteken: “Szia. Jól vagy? A Kicsi is? Szuper. Akkor vasárnap ugyanitt.”

Nekünk is ez lett a happy endünk. Hogy felnőttünk … hogy szürkültünk annyit, hogy azt hisszük és erőnek erejével elhitetjük magunkról is, hogy így jó, hogy boldogok vagyunk és éppen erre vágytunk, sok-sok dologban mi is megvalósítottuk és megvalósítjuk éppen a filmhez hasonló, saját amerikai álmainkat.

Furcsa időről időre végiggondolni és megerősíteni magunkban, hogy csak addig tartott a történetünk, csak addig tudtunk adni egymásnak, segíteni a másikat az úton.

És nézzük közben egymás szemében a soha meg nem valósuló B tervet.

Élünk fél tüdővel, mert úgy is lehet. Egy egész életet le lehet élni így, akár 30-40 évig is vidáman. És vajon fél szívvel élni meddig lehet…?