Mindig is hatékonyan és pontosan tudtam sok irányba figyelni. Ez “köszönhető” egy enyhe figyelemhiány zavaromnak is, amellyel most már nem csupán együtt élni tudok, de életem néhány területén még előnyt is kovácsoltam belőle. És köszönhető annak is, hogy tudatosan treníroztam is magam rá: gimnazista koromban vacsora közben könyvet olvastam és filmet néztem, és bármelyikbe kérdeztek bele a szüleim, mindkettő esetén tökéletesen képben voltam. Később szimultán néztem sport eseményeket vagy filmeket, és az sem okozott különösebben nagy gondot, hogy a főiskolán dupla szak mellett pedagógiából is egy időben diplomáztam. Nem vagyok ufó, csak edzett. De mindez pite ahhoz képest, ami egy gyerek mellett vár az emberre…
Mikor egyszerre énekel, verset tanul, közben szól valami gyerekdal, hurcibálja a játékokat jobbra-balra, kuckót épít a mosott ruhákból, amik már egy hete arra várnak, hátha valami kóbor jótündér eltegye őket, de persze ez most is csak álom marad. Ezerszer is orrot fújsz, vizet töltesz, kitörlöd a popsit, kiszeded a madzagot/kavicsot/nagymama nyakláncát (hogy ezt hogy szerezte meg a 3.60-as belmagasságú szoba plafonig érő szekrényének legfelső polcáról, arra inkább gondolni sem akarsz) a füléből/szájából/pelenkájából, ha még pelusos, ha meg már ovis vagy iskolás, akkor csak igyekszel becsatlakozni a maratoni, reggel elkezdett, tízezer “és, anya, képzeld”-del feldúsított mondatába, szabályos időközönként megtömöd kajával, este bedobod a kádba, és ha jól figyelsz, egyszercsak a mondat közepénél elalszik…
Most is csak könnyű lélegzését hallgatom – néha-néha annyira zsong a fejem az egész napos duruzsolástól, plusz az autók, metrók, rohangáló emberek keltette alapzajtól, hogy fülzúgásom miatt olykor-olykor odahajolok hozzá, hogy megnézzem, mint apró korában, hogy tényleg szuszog-e. Szuszog.
Kifújom magam.
Kiülök a teraszra.
Nyihogva röhög az ablak alatt a partizó ifjúság. Öt perc múlva metál bandák erősítővel felturbózott hangerejét tüdőből produkálva süvölt velük a helyi Vazul néni: “Húzzál haza, de azonnal, ne itt rikácsoljatok, mikor más rendes ember aludni próbál!!! Tudom, hol laksz ám Ferike, megmondom anyádnak, hogy még mindig nem tanultál meg köszönni, aztán majd ad neked!” – hát, igen, ilyen kerületben lakom, ahol még mindig ez a legnagyobb fenyegetés, azért az nem rossz.
Ferike és rosszarcú társai, természetesen, köszönés nélkül távoznak, Vazul néni is visszacsattog a rotyogó farhát mellé a kiskonyhába, én meg gondolkodom, hogy mit is szoktam ilyenkor csinálni… mármint, úgy 6 évvel ezelőtt… Hallgatni kéne valami jó kis zenét, mondjuk…
Az egyik nyitott ablakból kéjes sikolyok szűrődnek ki. Még a pizzafutár robogójának éles hangja sem tudja elnyomni. Vazul néni újra támad az erkély felől. Kinéz. Visszamegy. Megint kijön. Keze már csípőre téve – láthatóan gyűjti a hangerőt. Megint kijön, rálegyint. “Affene a jódógotokba, azért az ablakot becsukhatnátok legalább csak egy estére…!” – Hát, igen, ebben van valami.
Én becsukom az erkélyajtót, mégha meg is fulladok az időközben már 27 fokosra hűlt(!) lakásban.
Zene…? Jöhet! Mondjuk egy kis…. Riasztóvijjogás pár percig – ha felébred a Kicsi, eskü, lezúzom reggel azt a kocsit! Majd írok hozzá cuki cetlit, fészbukra valót, nem érdekel, de nekem hallgasson el most és mindörökre.
Csend. Mozdulatlanság. Végre nyugi.
És a Kicsi? Felhorkantott ugyan és nyámmog, de nem ébredt fel.
Innentől senki és semmi ne moccanjon. Zene? Minek. Könyv? Áh, követni sem bírok két összefüggő mondatot egymás után. Film? Majd meghallgatom a szomszédék aktuális esti moziját – a dolbi szörránd teljes értékű élményként hozza a Több, mint testőr (b.zzeg, jó, hogy nem már Pretty woman…) minden mondatát és Whitney dalait, s mikor végre éjfél körül elcsöndesül minden és mindenki, már csak a zuhany megnyugtató csobogására vágyom.
Zene… Ugyan már… A csend. Tiszta, zajmentes, színes csend. Szinte harapni lehet, körülölel megnyugtató lényével, és megadja azt az egy dolgot, amire most igazán vágyom. Hogy nem kell semmire figyelnem, egyáltalán semmire, de semmire.
A csend most nekem zene – nem félek tőle, mert segít, hogy meghallhassam a magam hangját, gondolatait, kérdéseit és válaszait. A csend jó. És benne továbbra is megnyugtatóan szuszog a Kicsi, mint végső, nagy válasz minden felmerülő kételyemre, minden választ nem kapó kérdésemre, minden egyes olyan napra, amikor arra gondolok, van-e erő felkelni, van-e ötlet, lelkesedés, játékos kedv, van-e szín egy hétfőben és lesz-e lendület még csütörtökön is…
Az annyira imádott csönd most lesz csak ijesztő, mikor közel két hétig a Kicsi megnyugtató, egyenletes szuszogása az apjánál vakációzik. Asszem, visszatérnek a zenehallgatással és álomba zuhanásig filmnézéssel töltött esték.
Te szereted a magad csöndjét…? Mit hallasz benne…?
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: