Makulátlan lélek – Steril párkapcsolat…

A napokban randiztam. Újra, igen. Egy közös ismerősünk által ismerkedtünk meg, és hosszú hetekig tartó chat- és telefonbeszélgetések után jutottunk el az első találkozóig, amelyet mindkettőnk legnagyobb sajnálatára nem fog követni második randi, pláne párkapcsolat és szerelem. Két nagy tanulságot mindenképpen levonhattunk azonban: egyrészt azt, hogy főben járó bűn hat hétig csak chatelni és nem találkozni – másrészt azt, hogy ne legyünk túl jók, mert azzal életképtelenné válunk egy párkapcsolat számára.

Érdekes, tudod, amikor chaten beszélgetsz valakivel, ráadásul hosszú hetekig és azon belül is naponta hosszú órákig, és egy idő után úgy érzed, már ismered őt. A kedvenc és az utált dolgait, a szokásait, a beszédstílusát, az élete fontos részleteit és örömeit, a múltja sérelmeit és tanulságait, a kifejezésmódját, a hangsúlyait, mindent. Ez még további árnyalatokat nyer, amikor telefonon is beszéltek, s a fotókhoz és a több ezer leírt sorhoz végre hangot is társítasz. Úgy érzed, most már bátran jöhet az a bizonyos első randi, mert teljesen biztosra mentek egymással – a találkozó már csak amolyan kis formaság, hiszen érzelmileg már kapcsolódsz vele, ugyan mi tudna meglepni…?

Hát, először is az, hogy a kiállása, habitusa egészen más, mint amit magáról a leírt sorokkal eddig közvetített. Nem a külső, igazán nem. Sőt, az arca, megjelenése kellemes, szimpatikus, ám a fellépés sajnos nem férfias, nem magabiztos, és az a bizonyos kis energia, amely a virtuális térben olyan erősen áramlott, most egész egyszerűen megszűnt. Eltűnt. Nagy koppanás.

No, mindegy, ha már itt vagyunk, beszélgessünk.

Sétálunk, beszélgetünk, nevetünk, felelgetünk egymás kérdéseire, barátságosan csevegünk, mint két régi ismerős. Mivel ő is érzi, hogy ez nem randi már, csupán séta és csevej, hát, miért ne beszélgethetnénk őszintén? Mesél az exéről, a válásával kapcsolatos megéléseiről, s arról, hogy olyan igazán nem is voltak ők szerelmesek. Csakhát jöttek a gyerekek, ők meg “együtt maradtak”, összeházasodtak, és kész.

 – Dehát nem is szeretted…? Hogyan tudtad így elvenni? – érkezik a gyermeteg kérdés felőlem. Mire ő magától értetődően mondja a választ:
 – Hát, nekem ez valahogy a szükséges rossz volt, tudod… A lényeg az volt, hogy a gyerekeknek jó legyen. Együtt meg majd csak kibírjuk egymást, nem igaz…?
 – Hát, nem… ne haragudj, de ez többről kell szóljon…
 – Többről…? Dehát mindent megtettem… Főztem is, ha kellett, ki is vasaltam, minden…
 – De nem szerettétek egymást… Az úgy… Az úgy nem igaz… – szégyelltem volna ennek az igazán tiszta lelkű férfinak a szemébe vágni, hogy az úgy bizony, hazugság…

Nagyon, nagyon kívántam volna, hogy szeretni tudjam, és kívánom most is, hogy eljöjjön az a nő az életébe, akivel szeretik majd egymást. De azt hiszem, előtte valahogyan meg kellene értenie, hogy nem arról szól az élet, hogy szépen, élére állítjuk a napokat a naptárban, mindent rendszerezünk, és majdcsak eltelik valahogy.

Az életet ugyanis nem túlélésre játsszák. Az élet végén nincs igazából jutalom. A célodat nem a végén éred el, hanem közben – ha nem félsz igazán nagyban játszani.

És hiába a makulátlanul tiszta, gyöngyházfényű lélek, a fehér, átlátszó lepelbe bújt, angyaltiszta szándék… Nem működik. Fehér, tiszta, baktériummentes. De éppen ezért terméketlen és steril. Ne féljünk hát, picit bepiszkolni magunkat a mindennapokba, épp csak annyira, hogy zsiványosak legyünk legyen, és élettel teli lélekkel tekintsünk a világba. Lelkesen, tettre készen várjuk a következő napot, szeressünk szerelemmel, testtel, lélekkel, gyomorral és persze, ésszel is… De leginkább szívvel, azért, hogy minden a helyén legyen.

Te hogyan találod meg életed legfontosabb támpontjait, vezércsillagait…?

                                        *  *  *  *  *  *  *  *  *  

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!

Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!