Valami bolondságról kellene most írnom. Valami vicces, bohókás, bolondos dologról – ez ugyanis a kihívás következő témája. Nézelődöm magam körül, és azt érzem, elég bolondos az is, ha csak befelé figyelek. Az életem messziről nézve egy eseménytelen, unalmas, átlagos szürkeség. Ahogy azonban közelítünk az egyes napok felé, s az egyes napokon belül az események, azokon is belül az egyes érzelmi hullámok irányába, akár az unalmasnak látszó emberi test felszínét vizsgálnánk mikroszkóppal, úgy világlik elő az egyenletesnek, simának és eseménytelennek látszó bőrfelszínen, majd az erek hálózatán belül egy mozgalmas, felszín alatt rejtőző, ezer fokon égő másik világ.
Valami bolondság. Bolondság, hogy megírom, ha rossz, ha fáj…? Az mennyivel nagyobb bolondság, hogy a velem egykorú barátnőim napi harminc darab babafotót töltenek fel, hogy a mosolyuk mögött látom, hogy valami nem kerek, s hogy van, aki már nyíltan fel is vállalta, hogy baj van, és szakemberhez jár..?
Valami bolondság… Hogy kitöltjük a hülye teszteket, kitesszük, hogy milyen az auránk színe, hogy milyen nagyszerű emberek vagyunk, hogy a kelta/maja/egyiptomi horoszkóp szerint egy istennő lelke és egy farkas ereje lakik bennünk, éppen csak túl jók vagyunk hozzá, hogy bárkit megbántsunk, de a következő hónapban a jóslat szerint ránk talál a szerelem, ölünkbe hullik a pénz és a boldogság. S miközben lájkolgatjuk egymás hasonló bejegyzéseit MIND arra gondolunk, hogy milyen rossz lehet most a MÁSIKNAK, hogy már a hatodik ilyen sz@rt posztolja ki. “Ez tényleg ennyire egyedül van…? Szegény…”
Micsoda hülyeség ez az egész. A minap elgondolkodtam, vajon a fészbukos ismerőseim közül, akikkel oda-vissza örülünk egymás dolgainak, hányan ismernénk fel egymást, ha elmennénk a másik mellett az utcán…? Úgy értem, nyilván mindannyian valóban az ismerőseim, de sokakkal csak egy-egy rendezvényen találkozunk évente, kétévente… Te gondolkodtál már ezen…? Persze, nem is arra való az a platform, hogy oda tegyük ki a szívünk minden gondolatát, mégis most már túl nagy figyelmet és túl sok időt adunk neki és túlzásokba esően nagy jelentőséget tulajdonítunk az ott szereplő vagy éppen nem szereplő dolgoknak.
De tudod, ami nem bolondság, az az, ami a valóságban történik. Vagy éppen nem történik. Mert mindent, ami fontos ebben az élet nevű társasjátékban, azt személyesen játszunk. Akár Gazdálkodj okosan!, akár Ki nevet a végén?, akár bújócska is legyen a játék neve.
Úgy érzem, hogy a Kicsivel, akinek már születésétől kezdve élete része a virtuális világ, ezt lesz az egyik legnehezebb dolog megértetni, hogy ez a világ csupán egy segéd lehet, egy kiegészítés, egy pótlék – ha nincs közel az, akit szeretsz, akkor lehetőséget ad arra, hogy áthidald a távolságot, amíg ismét találkoztok. De a lényeg, hogy a valóságban, kimondott szavak közt, egymás szemébe nézve mi hangzik el, s hogy a fotók, amelyeket kitesz majd, tényleg azt mutatják-e, ami történt.
Bolondság ehhez az egészhez asszisztálni. És bolondság lenne mindenestől eldobni. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy kötéltáncosként egyensúlyozunk, igyekezvén megtalálni a helyes irányt és a megfelelő arányokat.
Neked sikerül hogyan sikerül…?
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: