Sminkkel kiszínezem magam és a hétköznapokat is

Klasszikus női nevelést kaptam, örök értékekkel, melegséggel, és mellé nem kevés rugalmatlansággal – a konzervatív értékrend oda-vissza hatott, minden előnyével és hátrányával. Mi természetes nők vagyunk, nem kell a festék, a smink, csak felesleges sallang. Akinek szép vagy, így is szép vagy… Ez igaz, de mi van, ha egy nap magamnak nem vagyok szép? – És akkor egy egészen egyszerű dolog segített…

Befestettem a hajam. Életemben másodjára. Az első sem sikerült rosszul, de mégsem az én színem volt. Meg is kopott hamar, csúnya lenövése csak még jobban kihangsúlyozta, mennyire nem az én világom a csajos make-up ország, ahol minden a színekről és csillámról szól, s arról, hogy elfedjük magunkat, valódi arcunkat. Gondoltam én.

De mi van, ha éppenséggel arra is jó a sok kis praktika, hogy megmutassuk magunkat jobban?

Hogy kiszínezzük picit magunkat?

Hogy láthatóvá váljunk mások számára … és a magunk szemének egyaránt…?

Lenőtt az első hajfestés, csúf volt, igénytelen, alatta pedig ezerszer is fakóbb az őszülő hajtincsek – mit tehettem volna? Jött az újabb festési akció, ezúttal egy kicsit sötétebb, karakteresebb, szinte feketéig mély sötétbarnával.

Az eredmény egészen hihetetlen volt. Nem egy ismeretlen, új arc nézett rám vissza a tükörből, hanem éppen ellenkezőleg: pont ugyanaz az arc, akit annyira jól ismertem, aki én voltam egészen, egy fiatal lány, élénk szemekkel, sötétbarna, szögegyenes hajzuhataggal, amely egészséges fényű ragyogását most nem feltétlenül csak szuper kondíciómnak köszönhette (hahaha… januárban…!), hanem annak a gondosan kiválasztott hajfestéknek is, amelynek árnyalatát két megbeszélés, és félórás telefonos fotózgatás után sikerült kiválasztanunk sógornőmmel.

Egy pillanatra csalódott lettem.

Ennyi jutott már csak? Festékkel jön már csak a csillogás a szemekbe? A fény a tincsekre?

Aztán eszembe jutott A. barátnőm, az én szigorú angyalkám, aki mindig olyan szeretettel tud megdorgálni: “Túl sokat vársz. Magadtól és mástól is…”

Igen, irreális elvárás most talán a több. De az nem, hogy amit így kapok, azt vállaljam, és magamat így szeressem. Elég volt a szigorúságból magam iránt.

Teszek rá, hogy hajfesték, rúzs, vagy nagypillás cicaszem, amitől jobb a kedvem – tussal húzott szemmel ráadásul a kacsintás is spontánabb reggel a tükörképnek és a magadnak dobott rúzsos puszi után egy mosollyal indítani a napot igazán üdítő, csak próbáld ki!