Az én szeretetnyelvem

A bőrömből tudnék kiugrani, amikor ezeket a szeretetnyelves megosztásokat látom: “töltsd ki a tesztet és találd meg a kulcsot a párodhoz, oldd meg egy csapásra minden párkapcsolati problémádat.” Bullshit. Sőt, bullshit a köbön. Mintha mind egy-egy konfekcióra lettünk volna gyártva, s mindenkihez egy kód lenne az univerzális megoldás minden gondra, mintha tudnám, mit mondjak, ha fáradt, mit tegyek, ha csüggedt, mikor ne szóljak, mikor érintsem…

Én mindkettővel kitöltöttem, ők is, tök szerelmesen akkor még, be is tartottuk, valójában az utolsó időkig, mégsem segített. Nem a teszt hibája. És őszintén mondom, hogy ezek után sem hiszek benne.

Két egészen konkrét oka is van ennek:

1. A teszt kitöltésekor folyamatosan olyan állítás-párok közt kellett egyértelműen választanom, amelyek közül vagy mindkettő igaz volt rám, vagy egyik sem. Ráadásul az sem volt egyértelmű, hogy a felsorolt állításokat szeretem a páromban vagy éppenséggel szeretném, ha olyan lenne, de sajnos nem olyan…
   
   
2. Nem tudom, hogy a fenti két dolog folyománya volt-e, de végül nekem az öt szeretetnyelv közül négyre közel azonos pontszám jött ki, így végképp hitelét veszítette számomra a teszt.

Pedig mennyien ajánlják, és látszólag annnnnnnyira jól funkcionál…

Persze, jól végiggondolva, nekem is van, csak más az én szeretetnyelvem… Ha egy szóval kellene megfogalmaznom, akkor az én szeretetnyelvem a következetesség. Az, hogy ha mondunk valamit, akkor úgy is csináljuk. Ha ígéretet teszünk, akkor kitartunk mellette, vagy ha bármi közbejön, akkor megbeszéljük a másikkal. Semmi extra, csak egy kis figyelmesség. Éppenséggel, csak ezt a kicsit minden nap alkalmazni kellett volna. És az már nehéz. Nem férfi-nő dolog ez, nemektől független.

Nem mondom, hogy az éremnek csak egy oldala van – nem ismertük meg egymást eléggé egyik társsal sem, és utólag már könnyű okoskodni. Jó eséllyel én ugyanúgy nem tudtam megadni nekik, amit ők kívántak volna. Talán ugyanúgy csak mostanság kezdenek rájönni, hogy hogyan lehet őket is jól szeretni, nekik való módon, ahogyan én is csak most tudom előhívni ezeket a meglátásokat.

Annyira mások vagyunk, és annyira független nemektől, életkortól, végzettségtől, hogy kit hogyan lehet úgy szeretni, hogy biztonságban érezze a lelkét. Van, akinek feltétlen és minden elvárásoktól mentes társ kell. Mindegy neki, ha egy csöppet pszichopata is a társa és alig enged szabad levegőt szívni neki, ha a társ azt érzi, hogy cserébe őt úgy fogadja el, ahogyan van. Mielőtt nagyokat néznél, elmondom, hogy ismerek ilyet.

Olyat is, akinek az kell, hogy úgy higgyél neki és benne, ahogyan senki sem tudott. Minden kérdés és kétely nélkül, nem baj, ha kicsit nagyobbra nőnek a féligazságok, te játssz vele. Talán nincs benne sem rosszindulat, talán csak ilyen ő… 

Olyan is akad, aki azt kéri, hogy úgy szeresd, ahogy az anyja soha nem tudta… Nem muszáj neked megtenned, ezerből csak egy ember képes vállalni, majd ő lesz a társa. 

Nem véletlen, hogy nehezen találunk párt. És nem is baj, tudod… Nem szabad magunkat a sok-sok műanyagtól fullasztóvá vált világban abba a hitbe ringatnunk, hogy mindenki ugyanúgy pótolható, mint a mobilunk, a tévénk, a megunt kocsi vagy a kifakult ruhák. 

Ne féljünk hát megkeresni magunkban azt, hogy mi az, ami igazán számít, ami igazán feltölt, és azt a társat, aki képes ezt áldozat helyett ajándékként adni nekünk. És utána ne féljünk vállalni, hogy kitartunk mellette, ne féljünk attól, hogy kimondjuk: igenis akarjuk őt, és azt a sok élményt, amely közösen várhat ránk.

Hiszen, végülis ezért a kettőért élünk a világon: hogy szeretetet adjunk-kapjunk, és hogy teremtsünk valamit, nyomot hagyjunk, ha egy mód van rá, akkor közösen. 

Elkanyarodtam egy picit az elejétől, de nem baj. 

Tudod, olyan nagy divat lett a kalandok keresése, hajhászása, minden pillanatban a megörökített élmények üldözése, rögzítése… Mégis, amikor alkalmam nyílik rá, hogy valakivel mélyebben beszélgessek, mint az előző napi cappuccinója, előbb-utóbb eljutunk odáig, hogy ki mit bánt meg, amit megtett vagy nem tett meg… Kit bán, hogy eleresztett – hol volt kár túl nagy arcnak lenni…

Üljünk le egy kicsit a seggünkre. Nyugalomban. Merjünk körülnézni. Merjünk megbocsátani ezekért magunknak. 

Itt az idő igazán élni.

Te mersz…? Tudsz egyáltalán…?

                                        *  *  *  *  *  *  *  *  *  

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!

Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!