Kell-e nekem pár, mint támasz?

Lassan mindenki számára világ középpontja problémának számít, hogy nincs pasim. Nyáron persze majd’ meghülyültem a tudattól, mert még tartott a gyászfolyamat, meg egyébként is cefet szar volt, és a totál leépült önbecsülésemet sem dobta fel, hogy bár mindenki által egy csodás kapcsolatra lennék érdemes, mégsem kellettem a kutyának sem. Azóta azért jócskán változtak a dolgok, egészen máshová kerültek hangsúlyok, és bár egyelőre nincs jelentkező erre a szuperkúl pozícióra, ha a pasikat nem is, a környezetemet rendkívül foglalkoztatja a téma.

A család és a közeli barátok már tudják, hogy ez nálam kétmondatos csevegés, így most a távolabbi ismerősök adják elő nagymamáik és a cosmo bevált szerelmi praktikáit, hogy megmentsenek engem az örök kárhozattól, amely szerintük földi pokolként egy egyedül eltöltött élet formájában testesül majd meg.

Legutóbb egy férfi ismerősöm vett elő ezzel, s kérdezte, hogy miért nem akarok pasit – hiszen szükségem lehet rá, hogy támaszom legyen az életben, hogy gondomat viselje, vigyázzon rám.

Mi? Mi a frászkarikának kellene rám vigyázni? Persze, előfordul olykor, hogy az átlagosnál lassabban tudok reagálni egy kérdésre, mert fejben is folyamatosan írok, jegyzem a témákat, vázlatolok, és korábban rengetegszer estem-keltem láthatatlan útakadályokban, de furcsa mód mióta nincs aki fogja a kezem, és magamnak kell vigyáznom a mindennapjaimra, azóta ezek az elesős balesetek és Kálvin téri aluljáróban eltévedések megszűntek.

Támasz? Tök jól vagyok, senkire nincs szükségem, ha támasz kell, veszek egy járókeretet, mankót, vagy egy mobil állványt. Ha meg lelkileg kell tuning, akkor felhívom anyámat, barátnőmet, a lelki segélyt, vagy kérek egy bőgős számot a rádióban.

A Kicsi dolgai jól haladnak, tanácsért most nem fordulnék senkihez – ha igen, akkor olyanhoz, aki ismeri, szereti, olyanból meg van egy pár mindkét nem képviselői közt.

Pénz…, azt megoldom, arról nem szólhat kapcsolat, minden másra persze ott a m.card. (bocs, srácok, nem szponzorált poszt, nem írom ki.).

Imígyen megdicsőülve, a magabiztos, egyedülálló nő hálás szerepében domborítva nyitottam ki a mailboxomat egy este, amelyben végre ott várt egy levél E. barátnőmtől. Nagyon számítottam rá, mert már hetek óta semmi hírem nem volt róla, csak ködös, fura üzeneteket küldött olykor és komolyan aggódni kezdtem, hogy csak nem tett valami hülyeséget. Ő ilyen eltűnős csaj, hagyni kell, aztán előjön – de most rossz előérzetem volt.

Csak nem a jó irányba aggódtam…

A levélben mindössze annyi állt, hogy bár nagyon szeret és köszön minden beszélgetést, és barátságban töltött éveinket, és a lehető legjobbakat kívánja nekem minden téren, anyaként, leendő párként, íróként, de nem kíván részt venni az életemben barátként ezentúl. És, hogy áldás meg békesség legyen rajtam.

MI?

Egészen sokkot kaptam. Elsőre örültem neki, hogy nem történt baja, épkézláb mondatokban kommunikál, aztán, ahogy ezeknek a mondatoknak a tartalmát felfogtam, mérges, csalódott, értetlenséget éreztem. Barátok nem tesznek ilyet. Talán megbántottam? Ha igen, akkor biztosan megbeszélhetnénk. De akkor meg minek a mézes-mázas szöveg és a jókívánságok? Összezavart, hogy mást mond, és mást tesz.

Szerelmek érnek így véget. Haverságok megkopnak, barátságok olykor távolodnak, ha már nincs mit mondanunk, de így le nem záródnak, csak ha nagy baj van.

Megírtam neki, hogy megérteni nem tudom, csak elfogadni, és ha bármikor beszélni szeretne, engem megtalál.

Aztán csak néztem a monitort, és azon gondolkodtam, hogy éjjel tizenegy huszonöt van, és ugyan ki a büdös fenét hívjak én fel, kivel osszam meg az engem ért veszteséget, fájdalmat, magamban való mély csalódást… Iszonyú erős volt bennem az érzelmi töltet, de nem volt ember, akihez szólhattam volna. A Kicsi hortyogott, a kutyák csak néztek együttérzően, én meg úgy éreztem, életemben nem voltam még ennyire egyedül.

“Bármikor hívj, ha kellek…” – hányszor mondjuk ezt… Én örültem, mikor D. hívott akár ilyenkor is, de én képtelen lettem volna nála egy ilyennel éjszaka bekopogni… Anyámék halálra rémülnének. Mindenki más vagy alszik, vagy altat, vagy szexel, vagy próbálja lekapcsolni az agyát. Késő volt igazán.

És én rohadt mód egyedül éreztem magam – mint a kis herceg, rózsa, vulkánok és naplemente nélkül.

Micsoda nyomorult vagyok, hogy ilyen ér, és nincs egy lélek, akinek elmondhatnám… T. közben épp akkor mesélt valamiről chaten, és olyan őszintén kérdezte, hogy hogy vagyok, hogy neki leírtam. Mindent. Hogy rossz. Hogy fáj, mert aggódtam a barátnőmért, és most meg hogy bőgök, mint a szamár, sajnálom magam borzasztóan az elvesztett barát miatt, az egyedüllét miatt, és azért is, mert most nincs az a mankó, járókeret vagy lelki segély szolgálat, aki össze tudna rakni.

Ő három gyereket nevel. Naponta kábé nyolc-tizenkét hasonló pillanata lehet, szégyelltem magam, hogy neki panaszkodom.

De ő nagyon bölcsen reagált. Hagyott “beszélni”, majd csak annyit mondott, hogy gyászoljam meg nyugodtan, mert ez fontos, és aztán amikor úgy érzem, hogy nincs mit mondjak erről már, akkor engedjem, hogy menjen.

Így tettem.

Mégis, egy egészen halvány, de nagy kiterjedésű üresség maradt bennem.

Az egyedüllétben nincs rossz, azt szeretem. A magányosságra kell vigyázni, hogy be ne köszöntsön. És talán nem ártana elismerni, hogy igenis, amellett, hogy atomerős vagyok, azért nem baj, ha beengedek valakit az életembe. Szuper, hogy kitöltöttem minden jóval, de igenis lennie kell egy olyan pici résznek, ahová ő tud belépni, ahol neki van dolga, funkciója, ahová őt várom.

És nem akarok szégyenkezést vagy gyengeséget érezni amiatt, hogy ezt érzem. Furcsák vagyunk mi, ilyen 1st world problemekkel megverve… Addig erősítjük magunkat, míg végül senki sem fér be az életünkbe, hogy kipukkasztva ezt a lufit meglássuk, mennyire gyengék is tudunk lenni.

Mankó azért nem kell, helyette egy széles vállat kérek támaszul. És egyáltalán nem érzem cikinek. Én is bedobom a közösbe a magam satnya kis vállait, hátha az is jó valamire…!