Párkapcsolati patthelyzet a 35-40 éveseknél

A napokban egy barátnőmmel beszélgettem a párkapcsolatokról, és kérdezte, hogy szerintem mi lehet az oka annak, hogy ennyire általános probléma a mi generációnknál az, hogy hosszú távon nem találjuk azt, akivel jól működnek a dolgok minden téren.

Elgondolkodtam. Rájöttem, hogy össze vagyunk zavarodva rendesen.

Mindenki sérült, aki a mi korunkban már megint vagy még mindig keresi a párját. Aztán találsz valakit, akivel már majdnem elindul valami, de vagy az egyik vagy a másik fél tünedezik el rövidebb-hosszabb időre. Egy ideig, persze, laza a dolog, élvezed, hogy semmi kötöttség, de utána sürgetni kezdjük az eseményeket, türelmetlenné, követelőzővé válunk. Ekkor az élet orrunkra koppintásként legalább három tökhasonló “jelöltet” tesz az utunkba, csak, hogy szívasson. Nem vesszük észre, hogy valójában magunkat szívatjuk, és legtöbbször két szék közt a pad alatt találjuk magunkat.

Mindenki baromi okos, azt hiszi, tudja, mi a jó, és hogyan kell jól csinálni, állandóan osztjuk az észt másoknak, mind wannabe terapeutaként és kócsként hangoztatjuk a frankót – hát, most élhetjük is. A türelmetlenségünk és kapálózásunk azonban csak egyre messzebbre visz attól, amire vágyakozunk.

És ez a frankó kis kígyó ügyesen a farkába harap, és csak kergeti-kergeti önmagát megállás nélkül.

Sokan sokféleképpen keresik a megoldást és a miérteket, de az igazság valójában mindig bántóan egyszerű: az, hogy hiába vagyunk együtt azzal a valakivel x ideje, valójában nem szeretjük őt. És akkor hiába a kompromisszumok, az elfogadás, a terápiák, az önismererti humbugok, hiába látom nagyszerű embernek, ha valójában nem szeretem őt.

Úgy kellene szeretnünk a párunkat, akár a családtagunkat, akit nem választhattunk meg, ezért muszáj elfogadnunk őt olyannak, amilyen. Tudni, hogy miben tökhülye, kicsit elnézően vigyorogni rajta, néha a francba kívánni, sőt, el is húzni előle, de azzal a biztos tudattal, hogy teljesen mindegy, mi történik, a helyünk akkor is az ő oldalán van.

Ehelyett azonban idióta ideálokat gyártunk belőle is, magunkból is, és szenvedünk tőle, hogy melyikünk tud kevésbé megfelelni az elvárt képnek. Számonkérünk, csalódunk, megint terápiázunk – holott pusztán annyi a gond, hogy nem szeretjük őt igazán.

Akkor pedig minek együtt lenni…?

Persze, tudom, hogy vársz most nagyon valami gyors feszültségoldóra, hogy azonnal és rögtön adjak a kezedben egy kék vagy piros kis bogyót, és tudod, mit? Ezúttal meg is teszem.

Nekem két trükköm van. Persze, mindenkinél más módszer működhet és hangsúlyozom, hogy a kísérlet veszélyes, úgyhogy ne próbáld ki amennyiben nem vágysz egy kis nyugalomra és legalább egy darab eseménytelen, szívzűrök, szakítás és szappanoperaszerű jelenetek nélküli napra, mert akkor rögtön el kellene gondolkodni azon, hogy mi a büdös franc folyik az életünkben, az pedig durva megzuhanást adó szembesüléseket eredményezhet.

Szóval: az egyik trükköm az, hogy nem csinálok semmit. És akkor azok a bizonyos csomók, görcsök, bogok egyszercsak maguktól eloldódnak. Nem mind, persze, de ha nem a rángásra és kapálózásra figyelek, akkor máris marad egy szabad kezem, amivel tudok segíteni, hogy leoldjak én is pár kötelet önmagamról.

A másik trükk, hogy az csinálom, amit mondok, és azt mondom, amit csinálok. Ez megint banálisan egyszerű dolognak tűnik, de tudod, hány sztorit hallgattam az elmúlt 5 évből ismerősöktől, akik “nem akartak ott maradni egy buliban/lefeküdni azzal a sráccal/teherbe esni/megfektetni azt a csajt, ha egyszer feleségük van/berúgni/kirúgni/elkezdeni vagy éppen befejezni valamit, ami tökegyszerű és életbevágóan fontos lenne. Kapcsolatot, munkát, hitelcsapdát, hazudozást, függőségeket. És valahogy csak nem sikerült. Hmm…milyen érdekes…!

Hiteles, megbízható és szavahihető partnerre vágysz? Akkor legyél te is egy hiteles, megbízható, szavahihető ember. Abban nincs semmi nagy kunszt, elég, ha megtartod, amit ígértél. Nyilván ez sem mindenre garancia, de ha valahol, akkor saját magadnál el tudod kezdeni és nagyrészt alakítani is a folyamatot.

Én sem vagyok tökéletes, bőven nem, és még mindig tanulok élni, de ez valahogy elég erősen a dolgok nyitja számomra, és mióta kicsiben elkezdtem és egyre nagyobb “tétekkel” játszom meg ezt a két módszert, valahogy egyre jobban haladnak a dolgaim.

Azt nem mondanám, hogy gyorsan, de azt igen, hogy biztosan. És nekem ez az, ami számít.

És neked…?