Nem hibáztam, most már biztosan tudom

A napokban ünnepeltük a Kicsi születésnapját – igazán jól sikerült nap volt, mindenki oldott volt, laza, minden úgy sikerült, ahogy elterveztük, még ő is csatlakozott az ünnepléshez egy gyors vacsora erejéig, majd az összes ajándékot cipelve hazakísért bennünket, megpuszilgatta a Kicsit, intelligensen váltottunk három semmitmondó mondatot, civilizáltan, kulturáltan elköszöntünk.

Mindenki ment a dolgára.

Ahogy ment lefelé a lépcsőn, utána néztem. Mindig utána néztem, mikor elment. Akár közértbe ment, akár dolgozni, akár hozzá. Hol vidáman, hol összeszorult szívvel bámultam utána. Mindig visszanézett, intett egy utolsót, amikor még éppen láttuk egymást. Most már nem nézett vissza, de valami megmaradhatott a régi szokásból, mert az utolsó lépcsőfordulónál még egy utolsó utáni sziát felém küldött. Visszaköszöntem.

Álltam a hidegben. Vizsgáltam magam kívül-belül. Semmi. Nem érzek egyáltalán semmit. Milyen jó.

Reggel, míg mentünk az ovi felé, egyre az utolsó, egykori, még szeretettel visszatekintett intései jártak a fejemben. Mi a francért? Négy éve már, és én jól vagyok. Tényleg. Klassz minden. Nem érzek semmit. És ez tök jó.

Délután rohanok a Kicsiért… Anyósom jár a fejemben. Négy évvel ezelőtt kétségbeesetten szegezte nekem a kérdést: “Mit csináltál vele, hogy elüldözted? Miért nem jár haza? Miért nem titeket választ?” – Először megijedtem, hogy tényleg én tettem valamit. Benyomódott a “rossz voltam” gomb. Szégyen, bűntudat, értetlenség. Sírás.

Utána mérges lettem: ha baja van, nem elrohanni kell, hanem megbeszélni. Tizenkét év alatt két hullámvölgy nem sok, az elsőből kijöttünk, miért nem hagyta, hogy ebből is kijöjjünk? Benyomódott a “minden pasi szemét” gomb is. Düh, harag, tehetetlenség, csalódottság. Bőgés.

És utána… Négy évvel később a felismerés: igen, lehet, hogy valóban elüldöztem. Lehet, hogy tényleg én voltam. Nem bírtam elviselni tovább azt az örökös következetlenséget, azt az állandó lebegtetést, bizonytalanságot, megbízhatatlanságot. Felőrölt vele. Amikor napokig azt sem tudtam, merre jár, de felhívni nem lehetett, mert akkor bekorlátozom, nem adok neki elég teret. Minden héten legalább 3 cimborának jutott születésnap, névnap, szívfájdalom, amire inni kellett, amit ki kellett beszélni, nem hagyhatta őket cserben, meg persze a hirtelen jött új kedvest sem – csak minket.

Rossz volt nekem úgy. Egyedülálló anyaként éltem már akkor is, csak plusz terhet jelentett, hogy amellett a háttérben egy árnyékként létező ember igényeire is figyelnem kellett. És egy idő után piszkálni kezdett a dolog, majd kimondottan bosszantott, míg végül, valljuk be, kezdtem elsárkányosodni. Olyan mindegy volt.

Kimondtam, hogy rosszul esik, hogy leszarja, hogy a gyerekkel mi van, nem érdekli otthon semmi, míg a munkatársakkal érdeklődő, figyelmes, kellemes ember. Ők számíthattak rá a nap bármely szakaszában – nekünk a háttér jutott és a kuss. Ha pedig szóltam, kedvesen, érdeklődőn, kértem, hogy segítsen helyre tenni magunkat, akkor egyből megkaptam, hogy ragaszkodó vagyok, kolonc, míg “más” milyen laza, szabad és nem köti gúzsba.

Utáltam magamat abban a kapcsolatban.

Vagy egy utolsó, meghunyászkodott, jelentéktelen embernek éreztem magam, aki szép beszéddel, kedvességgel csak elutasítást és cinizmust érdemelt, vagy ha kiálltam magamért, akkor menekülést, megcsalást és hibáztatást kaptam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez én lennék. Van, akire jól illik a házisárkány szerep, ahol “sárkány és papucs” közössége jól működik együtt. Én nem vállaltam fel ezt a jelmezt.

Én nem akartam nagy dolgokat, csak érezni, hogy élek és számítok annak, akivel együtt vagyok. És vele ezt nem éreztem. Talán valóban elüldöztem… Egymást üldöztük el.

És most jó. Mert nyugalom van, szépen szervezett, biztonságos, jókedvű mindennapok, de nélküle. Csonka családként. Immár tényleg egyedülálló anyaként. A vallomás, hogy ezerszer jobb így, mint vele, és a folyamatosan utolsónak fenntartott szereppel, a mellőzöttség érzésével, az állandó megértő kis társ hálátlan, magányos, meghúzódó arcával egyszerre volt felszabadító és megrázó élmény is.

Nekem most jó. Ki kell mondanom. Nem lehet tovább hibáztatni senki mást. Okolni valaki mást. Igen, én is hibás vagyok abban, hogy elment. Nem tudtam vele az általa vágyott keretek közt élni, nem voltunk hajlandóak egy bizonyos pont után egy csöppet sem alkalmazkodni egymáshoz. Kockáztatott, mert rákérdezett, hogy kibírom-e úgy, ha nem csak én vagyok neki. Hanem az a “más” is, akivel, ha összegyúrhatna az univerzum, akkor kaphatná meg a tökéletes társat.

Annyit mondtam erre, hogy ez szemétség tőle, mindkettőnkkel szemben, mert ezek szerint őt sem szereti igazán – legalább szeretné, és menne amerre lát őszintén. Elmondta, hogy nagyon szeret, és van, amit bennem szeret igazán, de inkább elment.

Amennyire fáj, legalább annyira jó is, hogy nincs. És amennyire jó, legalább annyira szégyellem is bevallani, hogy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb így az életünk. Főként úgy hogy a mindennapok időről időre megerősítenek abban, hogy ő képtelen lenne változni és minimálisan is kiállni értünk.

Irigylem, hogy másoknak ezek a bőgős pillanatok ágyban, tea mellett, egyedül vagy egy barátnő mellett jutnak.

Nekem a buszon jött, hogy mindenki nézhesse, hogy mázolódik össze a könnyem, a reggeli szemfestékem és a délutáni ráncaim. Törölgetem a szemem, veszek néhány nagy levegőt, beérek az oviba, minden rendben egy perc alatt.

“Anya, csak nem esik a hó? Tiszta csillogó az arcod…!” – a Kicsi hozzámbújik, puha kis kezével megfog, cipel a szekrényéhez, csacsog, néz rám kisnyúl szemekkel, és elmondja az ebédet, az új bibit az ujján, a tornát, és hogy csak rám gondolt egész nap.

Egyszerre fáj és szeret az élet. Ismét érzek. Minden rendben.