Többen kérdeztétek, hogy miért írok mostanában ritkábban. Ez egyrészt azért esik jól, mert látom belőle, hogy követitek a blogot, másrészt azért is, mert ezek szerint konkrét hiányérzetet okoz, hogy nincs újabb bejegyzés, újabb kötéltáncos akció, nagy mutatvány, amely alakulását követhetnétek. Ennek az egyik oka az, hogy nekem leginkább a negatív dolgokat kell kiírnom, feldolgoznom, leadnom, ezért az írásaim is javarészt borongósabb hangúak, ami pedig pozitív, az azért került ide, mert akkor meg annyira extrán fel voltam spannolva, hogy azt a fölös energiát kellett lecsapolnom, kieresztenem, lenyugtatnom.
Az élet, a valódi, megélni érdemes mindennapokkal teli élet azonban nem ilyen. Az csupa körvonal, általában fekete-fehér ábra, amelyet tovább rajzolhatunk, kiszínezhetünk, amennyire energiánk engedi, de a legtöbb esetben azért nem csupa sziporka és tűzijáték, de szerencsére nem is csak depi és mélypontok összessége.
Az elmúlt, közel 4 évem viszont ilyen volt. Vagy bőgés reggeltől estig vagy pompa és móka kifulladásig. Nem voltam hozzászokva. Előtte nagyjából megtervezett, szépen egyengetett, mások által szépnek mondott kis életet csinosítgattam, amely kívülről unalmasnak tűnhetett, de nekem éppen befogadható és teljes mélységeiben megélhető volt úgy, akkor, ahogyan volt.
Az elmúlt négy év azonban megfacsart erősen.
Érzelmileg teljesen leépített, kimerített, megnyúzott, felnégyelt. Bizonyos világfákon jártak meg ilyesmi lélekutat legkisebb királyfiak a népmesékben, mint én lélekben.
Minden helyzet a továbblépésre, a túlnézésre, a végső célra fókuszálásra, és közben a pillanatnyi boldogság megtalálására ösztökélt. A kettő között azonban csak most veszem észre, hogy ott vagyok én is.
A pillanatnyi érzelem hevessége és a távoli cél hűvös kiszámíthatósága közt ott forrok és fagyok egyszerre én: kérges bőrű, sebesre mart lelkű pillangó. Bocsánat. Eddig csak azt hittem, hogy már pillangó. Valójában még báb.
Mikor erre rájöttem, hogy a várakozás, a tanulás, az érés folyamata nemhogy nem ért még véget, de még bőven tart, iszonyú kapálózásba kezdtem. Kell nekem a csini ruci, az új pasi, kell az egész család minden áron – bármi áron… Kellett a sportolás, az összes barát, minden kapcsolat, szeressen egészen az összes ismerős, mindenkinek bólogatunk, mindent elvállalunk, ha szétszakadunk is. Hegyet elhordunk, napi 24 órából 48-at csinálunk… Csak, hogy mindenki szeressen, elfogadjon, hogy megfeleljek.
Aztán rájöttem, hogy így semmit sem nyerek. Sőt. Csak veszítek. Azzal, hogy 24 óra alatt 48 órányit élek, csak felgyorsítom az életet. Többet nem élhetek benne – viszont ettől az őrült tempótól fele annyi ideig tart majd.
És akkor leadtam mindenből. Az edzések felét, a két csapatból az egyiket egészen, baráti találkozókat telefonra és chatre tettem át, hogy többet lehessek a Kicsivel, és az írást is csökkentettem, hogy pihenni tudjak. Önként mondtam igent a bábállapotra, s onnantól kezdve a magam vállalta burok nem szorított, csak ölelt, tartott, biztonságba helyezett.
Ahogy többet pihentem és többet tudtam foglalkozni a Kicsivel, ő is megnyugodott. Fejlődni kezdett szélvész sebességgel, s azok a tudások, gyakorlatok, hétköznapi feladatok, amelyek korábban elérhetetlennek tűntek, most játszi könnyedséggel mennek már.
Felszabadultam, megkönnyebbültem tőle… Menni fog ez, ha ketten vagyunk, igazán, akkor menni fog. Kellek neki.
Ahogy egyre lazább lettem, úgy lett ismét erőm olvasni, megtalált újra az írás és imádott sportom is, és a csöndes szemlélődés, olykor megkockáztatom, hogy unatkozás annyira vágyott nyugalma is. Tudom és érzem is egyszerre, hogy ez most a bábozódás időszaka. Kicsit cél, kicsit továbblépés. Egy hosszú út után megérkezés, és egy még hosszabb előtt erőgyűjtés.
Állok odafent, azon a jól ismert kötélen. Már kifeszítve vár a következő lépések előtt, de most nem rohanok sehová. Van időm a kötélre leülni, megenni egy tál érett körtét, puha sütőtökkel, közben szemlélődöm a közelmúlton, sorra veszem, de már csak naplózás szintjén az engem borító horzsolásokat, majd elbújok kényelmes, meleg, puha burkomba. Várom a szárnybontást, de már nem türelmetlenül, hanem élvezve a közeledő tél csípősségeit, a meleg szobát, a Kicsivel töltött estéket, és az egyedül végigolvasott éjszakákat.
És nagyon jó.
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: