Beszélgettem a napokban egy ismerőssel az említett pcos és inzulinrezisztencia nálam már bevált kezelésén, amelynek egyik titka a napi szintű, aktív mozgás és a szinte szénhidrátmentes, de mindenképpen a finomított lisztet, cukrot és hasonlókat nélkülöző étrend. “De jó neked!” – kiáltott fel – “Majd mutogathatod a szép, vékony alakodat, meg a kockahasadat!” Teljesen elképedtem… Tényleg itt tartunk, emberek?!
Igaz persze, hogy szinte minden nap újabb és újabb határtalan teljesítményről láthatunk hatás(vadász)os képriportot, amelyben a 150 kilósra hízott ember 60 kilóra fogyva tündököl. Örülünk neki, vállát veregetjük, és megdicsérjük, hogy milyen ügyes. Hát, részemről a falnak megyek ezektől a teljesítményektől.
Egyrészt azért, mert talán nem kellett volna 150 kilóra meghízni, és utána nekiállni gondolkodni. Utálom az olyan riportokat, amelyek arról szólnak, hogy szegény 150 kilós nőt elhagyta az a szemét férje, és bezzeg most bánhatja, hogy nincs vele, mert most már csak 65 kiló a csaj, és bombanő lett. Szerintem inkább köszönje meg a férjének, hogy az egyébként nem túl szimpatikus húzásával lehetőséget adott a fogyásra – és így talán plusz 15 évvel is meghosszabbította az életét, arról nem is beszélve, hogy így visszakapta a világot, minden lehetőséget, mindent, amitől a 100 kilós súlyfeleslege megfosztotta.
Másrészt azért sem, mert annyi minden másban tudunk kiemelkedő teljesítményt elérni – pazarlásnak tartom kissé azt a rengeteg energiát, amit a fogyásra, a test szépítésére fordít a delikvens, hiszen annyira mulandó dolog a test szépsége.
És arról, hogy mennyire jó lesz most nekem… Hát, köszi, valahogy el tudnám képzelni az életemet anélkül is, hogy minden ételt grammra kimérjek, és csak azért tartsak szigorú napirendet, hogy megvédjem a szervezetemet a betegség súlyosabb vonzataitól.
Én nem vagyok kövér, sem sovány, örök életemre meglesz már a kis cipópocakom, ami a szülés után maradt, de nem zavar. Nő vagyok és anya, és nem vagyok hajlandó életem legnagyobb teljesítményét abban látni, hogy minden napom minden perce arról szóljon, hogy meglegyen a kockahas, és elmondhassam magamról, hogy micsoda teljesítményre vagyok képes.
Ja, igen, mert tudod, nemhiába mondják, hogy ez egy életforma. Ez azt jelenti, hogy ha edző vagy vagy fitnesz versenyző, vagy modell, és ez a munkád, hogy így nézzél ki, és nem engedheted meg a cipópocakot, akkor nincs nagyon elhajlás, akkor bizony kőkeményen nyomni kell a tornát, a kalóriaszámolást, de még vízbevitelt is. Ugyanez igaz arra az esetre, ha az ember pl. cukorbetegséggel küzd vagy bármi olyan ételallergiával, ami mellett nagyjából csak korpás kekszet ehet. Nem azért olyan csini vékony, mert olyan bazi sok kedve van hozzá…
Volt kockás, lapos hasam, szálkás vádlim, izmos bicepszem. A legizmosabb akkor voltam, amikor gyereket szerettünk volna, és minden egyes nap kőkemény szénhidrát számolgatás mellett napi 1 óra edzés volt a hormonok beállásának kulcsa. De jutalom akkor sem a csini alak volt, hanem a Kicsi – és születése után a nőcis has.
Tudod, kedves kihívásra vágyó unatkozó, a valóság és az igazi teljesítmény a családról szól. A szteroidizmok helyett a széles, erős vállról, ami a lelki nehézségeket is elbírja. A szilikoncsöcs mögötti érző szívről és a kockásra edzett has helyett a domborodó kismamapocakról.
Szaladgálj inkább a gyerekekkel, hogy ne hízz el, és találj abban kihívást és sikerélményt, hogy jövőre is beleférj az idei nyári cuccaidba!
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: