Behúzta a kéziféket a női oldal...

Most az van, hogy visszatértem egy olyan origóhoz, egy olyan kiindulóponthoz, ahol nagyjából 9-10 éve álltam. Ez valahol jó hír, hiszen legalább ismerős a helyzet, másrészt pedig rossz, hiszen azt jelenti, hogy valamelyik “vizsgát” még nem teljesítettem. Furcsa, amikor egy ideje a lélek úgy érzi, hogy megrekedt egy ponton, s a test, hogy elősegítse a kilendülést, még rátesz egy lapáttal, s a maga tüneteivel a lélekben tapasztalt szimptómák mellé áll, s maga is megrekeszti a fő csapásvonalat.

Nálam ez most a női oldal.

Nem nagyon írok a testemről, néha kis szénanáthától eltekintve egészségesnek érzem magam, hosszabb problémával is csak a Kicsi érkezéséig küzdöttem, aztán az ő születése csodás egyensúlyt teremtett odabent, testi-lelki szinten egyaránt. A problémám, amelyet most már egyre inkább betegségként vagy tünetegyüttesként, vagy én nem is tudom miként kezelnek, PCOS, policisztás petefészek szindróma, és szinte már hozzátehetem, hogy természetesen inzulinrezisztenciával egybekötve.

Az első tüneteit már serdülőként észleltem, persze, akkor még senki sem mondta, hogy ilyen betegség egyáltalán létezik, csak szenvedtem a fel-le ugráló kilóimtól, az elhúzódó, iszonyatos, olykor ájulásig fokozódó fájdalommal járó menstruációktól és a rendszertelen ciklusomtól.

Mi otthon nem beszélgettünk ilyesmiről soha – szex, szerelem, védekezés, menzesz, minden túl intim volt még ahhoz is, hogy anyám hangosan beszéljen róla, mire pedig odakerültünk, hogy beszélgetni kellett volna, vagy ő nyitott volna felém, én egész egyszerűen képtelen voltam erről értekezni vele. Addigra már 24 éves voltam, lassan gyereket szerettünk volna, de ott tartottam, hogy csak fogamzásgátló mellett volt szabályos ciklusom, a gyógyszer nélkül általában 37-42 napra jött meg a menstruációm.

Mikor a Kicsi apjával először gondolkodtunk el, hogy ez talán nem lesz túl jó ómen a gyerekcsinálós projektben, s kerestünk fel egy írástudót tanácsért, akkor ő egy pattintott kőkori bunkósbot érzékenységével közölte, hogy “magának cisztás petefészkei vannak, ezzel nem tudok mit csinálni.” – mire én: “és akkor mi legyen? – erre ő: “most döntse el, hogy gyereket akar, vagy menstruálni, vagy mit akar. jöjjön vissza egy hét múlva, megbeszéljük.” – azzal már ki is penderített az ajtón, jöhetett a következő.

Képzelheted: azt sem tudtam, mi a tököm az a ciszta, hirtelen azt hittem, rákos vagyok, vagy beteg vagy nyomi, semmit sem tudtam az egészről, csak azt éreztem, hogy nem vagyok rendben és segítség helyett csak még több kérdést kaptam.

A spórolt pénzünket egy magánklinika vizsgálatsorozatára költöttük – labor, nőgyógyász, belgyógyász, endokrinológus vallatott és vizsgált kívül-belül két napig, majd kimondták a diagnózist, amit fent említettem. “Inzulinrezisztencia…? Dehát nekem teljesen rendben van a cukrom…” – “Igen, csakhogy az inzulintermelés értéke nagyjából a négyszerese a maximumnak. Ez okozza a problémát a hormonháztartásban és ezzel együtt a ciklusban is. Nem kell megijedni kisasszony, beállítjuk a diétát, és megpróbáljuk mindenféle gyógyszer nélkül becsalogatni azt a babát, mit szól?” – hát, ennyi a különbség az sztk-s meg a magándoki között…

Két nap alatt teljes kivizsgálás, diagnózis, kezelési terv, tájékoztatók birtokában nekiláttam, hogy beépítsem a tanácsokat, utasításokat a mindennapjaimba, hogy egyrészt egészségesebb legyek, másrészt előbb-utóbb érkezhessen a pici. Másfél év után érkezett is. Akkor lelkileg is nagyon rendben voltam, minden szempont és körülmény tökéletes volt, és úgy festett, bár a cisztácskák maradtak, a többi érték rendben volt, szépen működtem hónapról hónapra.

Ebben egy ideig a fogamzásgátló is segítségemre volt, amelyet idén ismét abbahagytam, gondolván, hogy éppen ideje egy kis tisztulásnak, azonban ahogy kiürült a szervezetemből a menzeszt óramű pontossággal vezérlő gyógyszer, úgy lett egyre inkább elhúzódó a ciklusom, míg végül teljesen leállt. Másfél hónapja semmi. Ami külön öröm, hogy az sztk-ba csak 3 hétre előre lehetett időpontot foglalni, akkor még “csak” három hete vártam végülis, de éreztem, hogy teljesen mindegy lenne, hogy mennyit várok vele. (Mielőtt még a fejedet vernéd a billentyűzetbe, nem, nem várok gyereket, tekintve, hogy február óta csak a gólya hozhatná vagy a szentlélek – bár mindkettő közelebb van most hozzám, mint bármely férfi, akivel egyébként valóban képes lehetnék előidézni ezt az állapotot.)

Szóval, ez van.

Jövő héten vár a doki, akkor hivatalosan is közli – én meg addig is barátkozom a gondolattal, hogy megint vár a megszokott szénhidrát grammok számolgatása, a tényleg naponta végzett torna, sok folyadék és laborvizsgálatok, meg cukorterheléses lötty, meg ultrahang, és az a sok-sok kis sötétszínű pöttyöcske a képen, amelyek olyan sok galibát okoznak, és a kontrollok – rosszabb esetben megint a fogamzásgátló. Plusz mellé a lelki témák rendbetétele, kipucolása, és ugyanígy mindennapos ápolása.

Bakker, mennyire nem lesz kedvem megint cukor nélküli sütiket sütni, és esténként a Norbi-Réka-Alexandra hármasból választani edzőtársat…! Tudom, hülye vagyok, meg most meg kellene ijedjek, és sírni is kellene, meg beleásni magam a netes infókba. De nem vagyok hajlandó csüggedni. Annál is inkább, mert már végigcsináltam és eredményesen, és tudom, mi vezet odáig. És azt is tudom, hogy annak az első két hónapja masszív hiszti és ellenállás.

Kicsit lusta vagyok, ez az igazság. És nagyon jön a tél, a sötét, a hideg. De majd átegyensúlyozom rajta – ha úgy tetszik, át kötéltáncolok ezen az időszakon is, egy szebb tavaszért, egészségesebb új évért!