Jött a múltkori bejegyzésre, az elhagyás kapcsán egy kérdés, hogy miért hiszem, hogy csak most nehéz a nőknek, hiszen régen is hozzá kellett szokniuk ahhoz, hogy egyedül éltek – sok nő volt, akinek lelépett vagy meghalt a férje...
A válaszom, hogy ebben van igazság, de az más volt. Akkor elfogadta a veszteséget önmagában, meggyászolta mindenestől és teljesen máshogy tudott tovább élni, akár férjhez ment újra, akár nem. Akkor nem tért többet vissza ugyanaz az ember soha többé, semmilyen formában. Ha lelépett, akkor nyilván nem volt érdeke, hogy újra felbukkanjon. Ha meghalt, akkor pedig szintén kevés esély volt erre. Egyedül pedig kevés férfi és nő maradt, mert mindenkinek egyszerűbb volt a közös élet. Nem volt ennyi készen kapható dolog, hogy önellátó lehetett volna a férfi és a nő is. Össze kellett adniuk, amit tudtak és amijük volt, kevesen maradtak, hát, társ nélkül.
Ma azonban már nem kunszt fenntartani magad, ellátni az életed minden területét. Könnyebben lép tovább mindenki. Csak amit hátrahagy… Most már örökre benne maradunk egymás életébe.
A közös fényképek, közös barátok, az állandóan posztolgatott fotók… Még azoknak is nehéz a továbblépés, akiknek nincs gyerekük. Akiknél van, ott pedig pláne nagy lelki teher mindkét félnek látni a másikat kéthetente. Ha megutáltad a párod, akkor már a látványától is rosszul vagy, és iszonyat sz@r megint egy térben lenni vele, pláne rábízni a gyerekedet, és látni, hogy időről időre ugyanazokat az idegesítő dolgokat kezdi ő is művelni, amit az apjánál utáltál.
Ha viszont a szíved egy sarkában még szereted azt a párt, akik egykor voltatok, akkor meg amiatt szenvedsz, hogy mással miért boldogabb az egykor Nagy Őnek gondolt kedves. És még ennél is rosszabb, ha boldogtalannak látod, mert akkor meg olykor az villan be, akaratlanul is, hogy mi a büdös francnak kellett szétmennetek, ha sem így, sem úgy nem boldog. Sehogy sem jó ez az egész.
Azt gondolom, csak nagyon kevesek képesek arra, hogy igazán szeretetben, barátságban váljanak el, sérelmek nélkül, mindenben megegyezve és egymást lelkileg is jó szívvel elengedve. Ez leginkább azért van így, mert ők az esetek legnagyobb részében még időben rájönnek, hogy mekkora gyökérnagy baromság lenne egy rövid ideig tartó hullámvölgy miatt 10-15 évet a kukába dobni, és válás helyett mégis megoldják. Jól vagy rosszul, de összestoppolják azt a szétszakadt szövetet, és ha felül tudnak emelkedni azon, hogy ki kezdte, ki volt a hibás és ki az áldozat, kinek milyen elvárásai nem teljesülnek és miben kellene a MÁSIKNAK megváltoznia, akkor az “elvesztegetett” (mondjuk inkább, hogy a tanulásra beáldozott) 1-2 évért cserébe kapnak 20-30 évet szeretetben.
Igen, tudom, tündérmese. De nem baj, ha ezt gondolod. Tudod, miért hiszek benne mégis? Azért mert az én szüleim 37 éve élnek együtt (3 kopp gyorsan!), és bár nem mindig könnyű nekik, attól még tudom, hogy nagyon szeretik egymást.
Ők is tudják.
Talán nem mindig érzik, de akkor segít nekik az, hogy tudják – és az érzés is időről időre visszatér náluk.
Nekem most könnyebb, mert újrakezdhetem. Nekem most nehezebb, mert újra kell kezdenem.
Tudod… Az a bizonyos kötéltánc a hangulatok, lehetőségek, félig üres, félig teli poharak és félig itt, félig ott lévő pasik közt… Most éppen egész jól elvagyok, amúgy.
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: