Utolsó év a suli előtt: felkészülés, fejlesztés és fejvesztés...

Már csak két nap, és beköszönt a szeptember, aranyló falevelekkel, időzített bombaszerű pocsolyákkal, csípős reggelekkel, no, meg az utolsó nagycsoportos évvel a Kicsinek, hiszen jövőre iskolás lesz. Elvileg idén is mehetett volna a kora okán, de kisebb-nagyobb megkésettségei miatt még márciusban iskolaérettségi vizsgálatot javasoltak számára, amely eredményeképpen egy roppant körültekintő és határozott szakvéleménnyel és javaslattal lettünk gazdagabbak, amely így hangzott: “hát, anyuka, nos, hmm, az a helyzet, hogy valójában, a körülmények ismeretében és hm, izé, nos, mintha némi megkésettség mutatkozna bizonyos részképességek tekintetében, de nem egészen egyértelmű, meghát, még van 6 hónapunk szeptemberig, lehet, hogy behozza, de lehet, hogy nem, úgyhogy azt javasoljuk, hogy döntsön inkább az anyuka…” (A vizsgálatig való, ötlépcsős folyamat is megér egy posztot…) Döntöttem, oviban hagytam, hadd érjen még egy csöppet, de kértem néhány gyakorlatot itthonra, pár megfigyelési támpontot, és néhány javaslatot.

Ami zavar, hogy nem egyértelműek az álláspontok. Az óvónők szerint ugyanis minden rendben van vele, tök értelmes, olykor kissé makacs, önérzetes, és drámai jelenetekre túlzott hajlandóságot mutat ugyan, de értelmes és eredeti személyiség. Hiszti nincs, csupán szemforgatás, orkánméretű sóhajok és vasvilla szempár. Emellett a figyelmét meg kell tanulnunk kissé tudatosabban a kötelező feladatokra irányítani, mert bár hosszú fél órákat, akár egy órát is elvan a maga által választott projekttel, ám ha én adok neki tennivalót, akkor az nem annyira egyértelműen fontos. De óvónénik szerint mindent kizárólag játékos formában.

Az iskolaérettségi kritériumok közt szereplő pontok közül is nagyjából 80%-nak megfelel, 20%-nak azonban nem. De honnan a francból tudjam, hogy mekkora súllyal esik a latba az a 20%? És hogy behozná-e külön fejlesztés nélkül vagy nem?

Azt sem értem, hogy ugyanolyan korú gyerekek közt az egyik atomfizikus, komoly tervekkel és még komolyabb tekintettel néz a világba meg a jövőjébe, a másik még plüssökkel játszik és legfőbb célja az életben, hogy kétszer is vehessen a kakaós palacsintából ebéd után. Fogalmam sincs, hogy a Kicsi a skálának mely részén helyezkedik el, hol kellene tartania, és nekem milyen feladatom van azzal kapcsolatban, hogy minél könnyebben vegye majd az első osztályt. Alapozó tornára mindenképpen fog járni – de járassam-e külön iskola előkészítőre? Nem lesz-e túl sok így a heti 3-4 délutáni elfoglaltság? Vagy amennyiben nem járatom, úgy felkészíti-e megfelelően az óvoda?

Kicsit bizalmatlan is lettem az elmúlt évek tapasztalatai után, mert bárhol jártam, ezt láttam:

– A fejlesztő pedagógus, ha magán, akkor úgyis fog találni valami kis korrigálnivalót, hogy vigyem hozzá a Kicsit és a pénzt is. Bocs, semmi gonoszság vagy rosszindulat, ő is kis papírfecnik átadása után kap kenyeret-tejet a boltban, ezt tudom – csak nem mindegy, hogy egy béna fodrászra bízom a hajam, és ha azt elrontja, akkor max. visszanő a haj, ám ugyanez a gyerekkel nem működik, úgyhogy nem nagyon szeretek vele kockáztatni.

– A fejlesztő pedagógus, ha körzeti, akkor eléggé meg van kötve a keze és limitált a létszáma, csak a súlyosabb problémával küzdőkre van ideje és lehetősége – hozzájuk képest a Kicsi, szerencsére kiesik abból a pixisből, míg az elsőre egyszerűen időnk nincs és pénzünk, hogy kísérletezgessünk.

Így marad a nevtanos alapozó torna, az itthonra kapott egyensúlyérzéket fejlesztő gyakorlatok, roller, bicaj, hinta, mászóka, szaladgálás, meg Vekerdy tanár úr intelmei, hogy ne fejlesszük már túl a gyereket, hanem engedjük játszani. További meglátásaitól, amelyek a számomra és minden szülő számára is elborzasztó valóságot teszik elém arról, hogy bármit teszek, a mostani iskolarendszer egyszerűen nem gyerek-, szülő- és családbarát… Marianna-árok méretű szakadék és zéró átmenet a játszós három év után a napi 8-16 óráig tartó ülésbe… Erre nem hiszem, hogy bárki, bármi fel tudná készíteni a gyerekeket és a szülőket.

Csak azt nem értem, hogy nálunk miért nincs nulladik évfolyam, ha már szinte minden európai országban van? 20-25 perces tanórák, csak írás, olvasás, alapvető számtan, és nyelvóra. Ráadásul az iskola épületében, így megszokhatja a gyerek a légkört, a környezetet, az ott kívánatos és elvárt viselkedési formát és nem egy nap alatt kell átvedlenie csintalan ovisból érett, nagy iskolássá, hanem egy egész évnyi átmeneti időszakot kaphatna a váltáshoz.

Addig is, amíg kitalálom, mit, hol és hány szülőnek kell ehhez aláírni, maradunk a hintánál, rollernél, és vonalon masírozásnál. Különben meg, ha abból indulok ki, hogy én csak 30 felett tanultam meg teljes biztonsággal és elsőre, hogy melyik a jobb és a bal kezem, ahhoz képest a Kicsi már fényévek távlatában tart előttem. Ilyen indulással és ezekkel a vasvilla szemekkel, meg egy kellőképp markáns bubifrizurával simán ő lehet az új Anna Vintour…!