Ezt tanultam meg az első saját mandalám rajzolása közben

Először is iszonyat jól esett a múltkori, elég borús kedvű bejegyzés után a sokféle kommentet olvasni, nők és férfiak válaszait, megéléseit is, többféle fórumon és formában. Persze, attól, hogy van egy rossz nap vagy nehezebb hét az életben, még nem szűnik meg a jókedvem, bár kétségtelen, hogy kicsit nehezebb őszintén mosolyogni és hitelesen, nemcsak szerepként vállalni a kiegyensúlyozott nő mindennapjait. Viszont tény: pár rosszabb nap most egymás után megtalált, és megint ott tartottam, ahol már olyan sokszor, hogy magamat kellett kirángatnom a gödörből, hogy létezni tudjak.

A tök profik azt ajánlják, hogy ilyenkor a legjobb, ha meditálunk és önmagunk középpontjába helyezkedve keressük a helyzetre a megoldást. Hát, rohadtul semmi kedvem, se hangulatom nem volt ehhez, pláne önmagam középpontjának felfedezéséhez, ellenben a Kicsivel végre volt 3 teljes napunk együtt, úgyhogy nekiláttunk a régen tervezett óriásmandaláink megrajzolásához.

Az ötlet a Kicsitől érkezett, minthogy az oviban mostanában rengeteg mandalát színeztek, viszont, mivel tök önálló kis lény, természetesen erről is megvan a maga elképzelése. Gondoltam, milyen jól jön (sors keze, és egyéb okosságok…), hiszen a mandala egyébként is ilyen lélektisztításra alkalmas cucc, meg tisztára indiai , hát majd jó lesz meditációnak – ha más nem, legalább nem gondolok semmire és senkire, amíg ezt rajzolom.

És, bakker, úgy is lett.

Fogalmam sem volt, pedig, hogy hogyan kezdjem, úgyhogy először is kiválasztottam a fő színeket, megrajzoltam a közepére tervezett virágot, majd bizonyos távolságokkal felrajzoltam a virág köré tervezett köröket, és elkezdtem ezeket kidíszíteni. Csillagok, csipkeminták, pöttyök, virágok… Jól haladtam vele, de valahogy hiányosnak éreztem.

És akkor elkezdtem úgy igazán megrajzolni. Belekerült az asztrológiai jegyem fő bolygója, a Hold, különböző fázisaiban ábrázolva. Ugyanazon a körön belül, csak a felső régióban ragyogó csillag mutat utat, s a két irányt, és vele együtt az “amint fent, úgy lent” örök tanítását tükrözve (és szenvedélyesen szeretett sportomat is megjelenítve) két nyílvessző száll két irányba.

A legkülső kör mintái még tudatosabban készültek: az alsó régiót az asszonyi, női, befogadó minőségnek szántam, így ezt piros színű tulipánok díszítik – ezek mintájául különböző hímzett tulipánmintákat használtam fel. Ugyanígy autentikus népművészeti irányok alapján készültek ennek a körnek a felső régiójában található napkorong minták is – a másik pólust, a férfit, a férjet, a társat megjelenítve. Mielőtt bármelyikőtöket elragadná a hév, ez nem azt jelenti, hogy magamat “alacsonyabban” tartanám, csupán azt, hogy a női minőség, a belső munka, az alsó világba tartozik, míg a férfi minőség, a felső régiók eleme, a szárnyalás, a külső energia, a mag – amit belülre, (legyen az föld vagy anyaméh) el lehet ültetni.

A keretet adó körön sokat töprengtem, mert az eredetileg kiválasztott piros színt túl erősnek éreztem, keret nélkül azonban védtelennek, befejezetlennek, kopasznak láttam a mandalát. Végül ezt a fura, csíkos megoldást választottam, amelyet a két kedvenc színemmel színeztem ki. Erőt, fényt, életet, optimizmust sugároznak így együtt. Ráadásul, miután elkészült, s ránéztem, akkor jöttem rá, hogy tökéletesen rímel a mandala közepére. A nagy, lendületes színezésben észre sem vettem, hogy véletlenül így történt, s akaratlanul valóban megleltem, ha máshol nem is, legalább a rajzon a magam középpontját.

A színezés dinamikus és a kontúrozás aprólékos mozdulatai ellazították a görcsös agytekervényeket és valóban egyfajta érdekes, meditatívhoz közelítő állapotot hoztak létre bennem. A meditációnak nem a kiáradó, hanem a koncentráló változatát, amikor egy célra, egy pontra figyelsz csak, kizárva a külvilág minden zaját, gondját, s csak a saját ritmusodra, alkotási folyamatodra, művedre figyelsz. Nyilván művészeti alkotásnak nem nevezhető a végeredmény, habár teljes egészében szabadkézi rajzzal készült, de nekem tetszik, és a Kicsinek is. Így már két érvünk is volt arra, hogy megszavazzuk: bizony mindkettőnk mandalája falra érdemes példány.

A rajz teljes mérete nagyjából 50*60 cm, közelről nézve viszonylag nehezen átlátható teljes valójában. Azonban, amikor kifüggesztettük a falra, egészen döbbenetes élmény volt messziről ránézni. Mindkettőnk rajzára igaz, hogy távolról nézve úgy tűnik, hogy mozgásban van az egész – s a keret, akár a karma köre fonja körbe az én mandalámat. Nézegettem, hogy végülis, ha akarnám, akár fordítva is feltehetném – akkor is “működne”. A nyílvesszők, a csillagok, a bolygók – és a férfi-női energiák is, mind-mind megfordíthatóak, amennyiben a karmakerék úgy fordulna…

Hogy tanultam-e belőle…? Igen: azt, hogy nem feltétlenül kell mindennek tökéletes szimmetriában lennie ahhoz, hogy egy működőképes kis világot tudjuk létrehozni. Azt, hogy a sorskerék egyben tart bennünket, de ha fordul, akkor nem árt néha irányt váltanunk és azt is, hogy önmagunk kerete és középpontja olykor tökéletesen ugyanaz – viszont ettől még a közbelső világ színes, vibráló forgatag, tele váratlan történésekkel, fordulókkal, szépséggel, fénnyel és tovább szőhető történetekkel.

Szívem szerint ugyanis nem fejeztem volna még be. Még láttam rajta helyeket, ahol lehetne díszesebb, kidolgozottabb, színekben gazdagabb, még elférne itt-ott pár pötty, csipke, szirom… De most így teljes. Így kész. Így egész. És ott vagyok benne teljesen.

A lelkem kicsit helyre került általa, de ahogy egyetlen csodaturmix sem fogyaszt le egy nap alatt, úgy egyetlen rajz sem tud minden problémára levesporszerű megoldást nyújtani. De nem is ez volt a feladata. Csupán az, hogy jelenlétével emlékeztessen rá holnap és holnapután is, hogy micsoda dolgok születhetnek belőlem, általam egy ilyen lelkileg megzuhant hét után is… Emlékezz rá Te is, hiszen a karmakör forog, holnap már egy másik része kerül a rajz és életünk tetejére – a közepe azonban, csakúgy mint a kerete, bármely pontból nézve változatlan…!