Az önérzetem meg én. Már megint. Kicsit hadilábon állunk egymással. Már megint. Mert van ám nekem, baromi nagy, szépen fejlett önérzetem, egyenes gerincem, öntudatom, meg minden ilyen hasznos kellékem az élethez – csak éppen, valószínűleg, amikor a legfontosabb lenne, akkor csak úgy, elhajítom a francba, lehető legmesszebbre, gondolván, hogy úgyis csak zavar, szűk lesz miatta a mozgásterem, és fölösleges glanc az egész.
Aztán kiderül, hogy ez is olyan, mint a melltartó, meg a smink: utálják a pasik, de azért legyen rajtad, mert elvárás, és enélkül nemhogy nő, de ember sem vagy. Na, jó, nyilván sarkos példa, és azért az önérzet kicsit fontosabb, mint egy jó make-up, de… Hát, tetszik vagy nem, a tükörbe nézve azt látom, hogy se smink, se önbizalom így, a hónap és a hét végére. És okként ilyenkor az ember listáján az első pont saját maga.
Én komolyan nem értem, egyszerűen nem értem a férfit. Feltűnik, udvarol, eljut egy pontig a “kapcsolat” (bár annak még csak kis túlzással sem nevezhető – hívjuk inkább úgy, hogy a “kapcsolódási folyamat”) – aztán a férfi eltűnik. Egész egyszerűen felszívódik. Se kép, se hang. Nyilván nem lenne normális a pióca üzemmód sem, ha valaki tapad a másikra, mint egy kényszeresen függő energiavámpír, de azért, hogy valaki hetekre felszívódjon, és utána ugyanolyan cukimuki szöveggel álljon elő a semmiből, azért az mégis fura… Elsőre, persze, beveszi az ember, hogy váratlan üzleti út, sok elfoglaltság, mituddomén, mindenféle dumával lehet mentegetni a dolgot, de másodjára aztán nem. Ott már inkább idegesít, ha a pasi ismét jelentkezik, mert teljesen bizonytalanná tesz. Tetszett elsőre, nyilván, és akkor közel engedtem magamhoz. Aztán eltűnt, akkor eltávolodtam. Aztán ismét jelentkezett, akkor megint szimpatikus lett – hinta-palinta. Vagy inkább hanta-palinta… Ezek után mit vár az újabb eltűnést és felbukkanást követően?
Elhiszem én, hogy vannak ezek a matróz-típusú férfiak, akiknek genetikai kódjukban van a szabadság és függetlenség érzésvilága, de szerintem magukkal és a nekik megtetsző nőkkel is akkor tennék a legjobbat, ha szépen békén hagynák őket.
Mondhatod, hogy minek ismerkedtem meg vele…? Hát, azért, mert ez elsőre egyáltalán nem látszódik – sőt, teljesen oda van, meg vissza. Talpig úriember, hozzám alkalmazkodik, olyan szintekig is, amire talán igényem sem lenne… Csakhát, valószínűleg észreveszi egy idő után, hogy önmagát csapja be, mert vagy túl sok, vagy túl kevés neki, amit ebben a kapcsolatban találna – vagy éppen nem felel meg az aktuális élethelyzetének, elfoglaltsági szintjének… satöbbi.
Úgy érzem magam ebben az egész párkapcsolat keresésben, mintha egy fura ruhadarab lennék: megnézeget a kirakatban az új ruhára vadászó vásárló, én is nézegetem őt, a kirakat üvegén keresztül úgy látjuk, hogy jól passzolnánk egymás stílusához, mindenhez. Pár napig még szemezget a kirakatban velem, mert látható, hogy én szettben vagyok csak megvásárolható. A korábbi életemmel, meg a Kicsivel, meg a sajátos kis személyiségemmel, dehát mennyire jópofa ez a csaj, és vicces, eredeti fazon – épp tökéletes lesz. Felpróbálja a szettet, kifordítja, befordítja, nyúzza jobbról-balról, hajol, guggol benne, próbálgatja, hogy ugyan mennyit bír, milyen anyag, megéri-e az árát.
“Félretenné nekem, kérem?” – kérdezi a boltvezetőt, aki, örömmel félreteszi a kiválasztott szettet – az önbecsülés egyenes gerincét adó merev fogast kiveszi a ruhák alól, összehajtogatja várakozó formátumra az összes darabot, és természetesen addig senki másnak nem elérhető a szett, mígnem elegendő idő elteltével kapcsol, hogy sajnos, a kedves érdeklődőnek hiába volt szerelem első látásra az a csudaegyedi, pont hozzá passzoló kollekció, valamiért mégis “elfelejtett” visszamenni érte…
De rohadtul fáradt vagyok már ehhez az egészhez. Nem akarok kirakatban kínált portéka lenni. Nem akarok megint valakinek csak úgy, megtetszeni. Nem akarom, hogy vizslasson, próbálgasson, nem akarom megint bemutatni magam, megint ezerszer végigjátszani az első randik sablonbeszélgetéseit, nem akarok a hobbimról, a szüleimről, a munkámról, a gyerekemről ezredik alkalommal is ugyanúgy elmesélgetni mindent…
Ne jöjjön most már több vásárló, nem kérek több ruhapróbát. Lassan szétmállik az anyag, elfeslik a cérna a sok lélek-felpróbálástól. Nem akarom már újabb érdeklődőknek adni. Elég volt a kirakat-létből, félig-társtalálásból.
De most már összehajtva sem akarok várakozni egy szekrény mélyén.
Ideje életre kelteni a próbababát. A gerinc maradhat – bár elég, ha merev helyett csak egyenes.
Te voltál már hasonló helyzetben…? Meséld el, kérlek, érdekel a történeted…!
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!
Köszönöm! 🙂 Gyere és olvass máskor is! 😉
Köszi a cikket nagyon tetszett:)
Igazad lehet sok mindenben. Különben találkoztam már ilyen férfival, aki tényleg képes szeretni, és akivel nem csupán “jártunk”, de együtt is éltünk. Nem tudom, olvastad-e korábbi bejegyzéseimben, de annak ellenére, hogy csak harmincpár éves vagyok, volt egy 12 éves kapcsolatom egészen fiatal koromtól. Gyerkőcünk is született (nem, nem miatta maradtunk együtt, ő 9 év után érkezett), sok jóban és sok nehézségben voltunk egymás társai, mégis bedarálta a kapcsolatot az életünk. Utána eltelt egy kis idő, és jött egy újabb szerelem, vele is több, mint 2 évig voltunk együtt. Igazából nem az a “problémám”, vagy inkább az értetlenségem oka, hogy úgy gondolnám, minden férfi “szemét”, sőt, éppen az, hogy eddig alapvetően azt tapasztaltam, hogy az igazi érdeklődésből minőségi kapcsolat születik. És ezért állok most értetlenül a sok “eltűnés” előtt… Nem baj, persze, az sem, ha rájönnek közben a felek, hogy mégsem lenne értelme kapcsolatba bonyolódni, de szerintem ezt nyugodtan meg lehet osztani a másikkal.Ezek az eltűnések viszont inkább olyan gyávaság és hazugság szagúak, és az már nem szimpatikus. De, ez nyilván az én életem… 🙂 És köszönöm, hogy leírtad a véleményedet, fontos, hogy képviselted a másik oldalt, és megmutattad, hogy van még őszintén szeretetre vágyó, és nemcsak szeretőt, hanem társat kereső férfi 🙂 Bízom benne, hogy a kedvességednek és kitartásodnak köszönhetően hamarosan megtalálod a párodat.
Köszönöm szépen a jófej választ! 🙂 Úgy fest, ezek a dolgok nem életkortól függenek, inkább élethelyzettől. De nem adom fel, nem zárkózom be, csak valószínűleg nem vele alkotunk majd egy párt. Ez persze, nem baj, csak meg lehet mondani. Ahelyett, hogy csak úgy, szó nélkül megszűnik a beszélgetés. De majd talán mással! 😉
Érdekes írás, bizonyára valami olyasmi ez, ahogyan az ellentétek vonzzák egymást, mert én férfiként, amennyire nem tetszik, is, próbálok minden nap kapcsolatban maradni, próbálom meggyőzni a nőt, hogy megéri találkozni, hogy van olyan aki nem átver, aki nem hagyja ott, és nem játszadozik, vele, de én vagyok az is aki látja hogy X átbeszélgetett nap után lankad a női figyelem, nem kell mégsem hogy odafigyeljek én sem, de még csak szót sem érdemel néha, ha meghívnám egy kávéra.
Tudod, amit én az írásodban látok, az egy csomó túloldala lehet, olyan, mint egy kierőszakolt lelet. Mert hogy te éppen azt várod, hogy valaki legyen a párod, és amikor vidáman belemennél, a férfi akit talán szerethetnél megijed, és te már sokadjára, csak azt láthatod, ahogy ott hagynak üresen és kéretlenül… De mi van akkor, amikor találkozol egy férfival aki tényleg megadja, tényleg figyel, tényleg vár minden egyes nappal;egy beszlélgetés, egy találkozás, randi, sétálgatás? Mert az én tapasztalatom az, hogy ha minden nap várom a választ, a nők megunják, vagy egyszerűen nem is tudják, hogy valójában nem is rám vagy az olyanokra várnak akik minden nap adnának rájuk. Csak addig nem volt szerencséjük, hogy tapasztalják ezt is, és hogy meglássák, hogy a férfi aki türelmes és vár, és ott van mindig, már nem olyan izgalmas, nem kívánatos, nem kihívás, és még csak nem is biztoság. Mert valami nem olyan mint a szerelmekben korábban, nincs hév, kiágtünk, félünk – és ekkor leginkább nem vesszük észre a jelét, hogynem szerelmet kellene keresni már rég, hanem egy kis lehetőséget, szeretetet, hűséget, reményteljeset, elfogadót, és kitartót, ami egy jobb életre szól, nem csak addig amíg a láng el nem alszik, és a vakságnak vége, merthogy a Happy End után senki sem tapasztalta elégszer, hogy egy kapcsolat nem a hévből áll, hanem szinte minden másból. Nem véletlen, hogy a szereLEM leírása minden csak nem pozitív; a tűz, a lángoló, a marcangoló, a vakító, az érzelmek rózsája, annnak minden tövisével, és mindezek visszaköszönő múlásával, a megperzselt életekkel, a kiégett lelkekkel, a vakon otthagyott, megcsonkított kapcsolatokkal, az elvesztett, felégetett hidakkal…
Nekem ez már nem kell. És éppen ezért fáj látni, hogy amikor a nők panaszkodnak, hogy mennyi férfi nem képes elköteleződni, eltűnik, nem megbízható – de újra és újra ebbe futnak bele – persze én vagyok lehetetlen, de nekem ez azt mondja, akkor a nő az aki valójában mégsem keres mást, nem keres egy tényleg, láthatóan, érezhetően nyugodt, kellemes férfit, aki keresi, aki nem kéreti magát, hanem örömmel veszi a közeledést is…
Az esetek másik felében meg, amikor nők panaszkodnak, hogy a férfi aki olyan jó partinak tűnt, le nem lehet rázni, hogy ő a pióca, meg mert ha keres minden nap akkor bizonyára ő lehet valamiféle perverz, vagy éppen elkeseredett, kiszolgáltatott szerencsétlen. Annyi szánalmas jelzőt hallottam már ezen oldalról is, hogy már azt sem tudom néha, tényleg kell-e a nőknek férfi még ma, vagy elég-e egy pojáca, meg egy kis romantikus játszma, hogy hadd csuhassák be a szemüket, és álmodjanak oda valakit aki a valóságban lehetetlen, de legalább egy estére ott lakik…
Tényleg nem tudom már, mert én csak szeretni szeretnék már. Nem állítok feltételeket, szívesen beszélgetek, és hívok meg bárkit, hogy legyünk már együtt és tényleg ismerjük meg, hogy ki a másik, de úgy tűnik nem ez kell senkinek.
Vagy persze itt az is közre játszik, hogy van rajtam plusz húsz kiló, és nem nézek úgy ki mint Brad Pitt, amivel a nők több mint felének már meg sem kell szólalnom, nem is vagyok se elég, de még egy halovány talán sem…
Kedves Philly! Nagyon tetszik írásod, humoros, tartalmas és sajnos igaz… Tapasztaltam én is hasonlókat. Meg hogy túl lazák a pasik, nem akarnak udvarolni, sem elköteleződni. És hát érdekes dolgok derülnek ki gyakran a 2.,3. többedik randin, amikor más is történik. Aztán vagy eltűnnek – időnként örökre – vagy el kell küldenem őket, mert elemi dolgokban nem akarnak változtatni, változni. Persze 50 felett még nehezebb, mint korábban. Ti még biztosan fiatalok vagytok, sok boldogságot kívánok Nektek! üdv.: Zsófi
Kedves Anna, rendkívül jól esett a hozzászólásod, nagyon megerősített lélekben. Nem a “buksisimi” kellett, hanem abban való megerősítésem, hogy tényleg van olyan, hogy minden klappolhatna és jól is sikerül a randi, nincsenek görcsök, teljesen laza és természetes a közösen töltött idő, és mégis eltűnik a fickó. Gondolom, ezek után feltételezhetem, hogy ugyanúgy átélted azt az érzést, hogy egyre kevésbé bíztál magadban, mármint a saját értékítéletedben és megérzésedben, pláne a következő jelentkezőben… De örülök, hogy végül rád talált a boldogság egy igazi férfi oldalán. 🙂 Kívánom, hogy tartson örökké, és fejlődjetek együtt szeretetben, szerelemben! 🙂
Kedves Philly, köszönet a cikkért, élvezet volt olvasni, sokban magamra ismertem benne 🙂 volt pár randim az elmúlt időszakban, jobb, rosszabb. Én sem értettem, hogy például egy jobb randi után miért tűnik el másfél hétre a másik. Majd írja, hogy hiányzom neki. Nem megható, inkább szkeptikusan fogadtam és nem mentem bele újra a story-ba. Igazából érdekes volt megfigyelni őket is és saját magamat is ebben az időszakban. A konklúzióm:nem igazán udvarolnak, ellenben nyomulnak, sokszor akár pofátlanul az első randin. Levontam a magam tanulságát, én ezt úgy döntöttem nem fogadom el. Nem tudom normálisként értékelni, hogy egy randin mindent beleadnak, de csak ami az ágyba jutás reményeit illeti, majd ha nem kapják meg rögtön, eltűnnek. Úgyhogy vártam és nyitott szemmel jártam. És most megismertem valakit, aki se nem tűnt el, se nem akar azonnal megfektetni, ellenben kölcsönösen, hasonló tempóban kezdik kiforrni magukat az érzések. A lényeg, hogy szerintem lányok, megéri egyenes gerinccel járni, de ugyanakkor ki kell tudnunk lépni az üveg mögül. Köszi még egyszer a cikkért 🙂