Így lehet elköteleződni és függetlennek maradni egyszerre Pál Feri atya szerint

Eltelt lassan fél év egyedül. Nyilván az is hozza ezt a mai számvetést, hogy kedves barátnőm, É. halála a gyorsan illanó létre hívja fel a figyelmemet, és arra, hogy ha már ennyire kitaláltam, hogy nekem jó így egyedül, akkor találjam ki végre, hogy miért ennyire rossz…

Furcsán gyorsan elrepült különben ez a hat hónap – nem cammogott, mint Első után, hanem szállt, tovaviharzott, emléket is alig hagyva arról a két évről, amelyet egy párként töltöttünk Másodikkal. Elsőnek, persze, sokkal mélyebb lábnyoma volt a szívemen, hiszen az ő emléke 12 év súlyával nyomódott testem-lelkem, minden porcikám apró kis sejtjeibe, szinte már DNS-szinten belém kódolva üvöltötte a másik hiányát egy évig. Igényem csak ezután jelentkezett arra, hogy újra összekapcsoljam az életem valakivel, és családban éljek, ahogyan korábban is.

Számítottam rá, hogy ez a folyamat a második, immár rövidebb kapcsolat, és kevésbé mély emlékek (bár igen intenzíven megélt érzelmek) miatt hamarabb jut el ismét oda, hogy társra fogok vágyni, úgy igazán. Éppen ezért most kicsit vizsgálom magam ezekben a napokban, hogy ne nyissak ki minden ablakot a lelkemen, és azt a valakit engedjem be legközelebb, akit érdemes. Távolságtartó vagyok, gondolhatod… a Kicsi szempontjából is rizikós az új kapcsolat, de ugyanígy nekem is.

Megint függeni valakitől… valaki kedvétől, hangulatától, megismerni rigolyáit, jó és rossz szokásait, befogadni a magunk körébe, lelkébe, életébe… Persze, nyávogok meg picsáskodok, de azért az figyelmeztető, hogy egyre több félig-meddig sikerült randi már a hátam mögött van, és egyre türelmetlenebb vagyok amiatt, mert nem sikerült egyik sem… Nyitok, de óvatosan, nehogy túl sokat adjak és túl sokat engedjek be – ennek következtében nem is tudom magam teljesen odaadni az érkezőnek és a kapcsolatnak.

Nem sikerül, mert valahol én magam félek tőle, hogy sikerüljön.

Mi van, ha megint rossz lesz, ha túl sűrű lesz a lila köd ahhoz, hogy tisztán lássam, ami látható lenne? Mi van, ha úgy érzem majd, hogy szeretem őt, miközben csak az tetszene, hogy nem vagyok egyedül, hogy van kiről gondoskodjak és hogy védettebbnek érezném magam az élet viharaiban. Jöhetünk a nagy szavakkal, hogy függetlenség, meg szabadság meg amit akarsz, de aki valaha is élt már egyedülálló szülőként, pontosan tudja, hogy mennyire ijesztő és kiszolgáltatott érzés tud lenni, ha egyik napról a másikra kell munkát vagy albérletet keresni, mennyire tanácstalan az ember, ha dönteni kell ovival, iskolával, pénzügyekkel kapcsolatban, és milyen jól tud esni, ha van egy szövetséges, akivel meg lehet vitatni a szülők/nagyszülők viselt dolgait, bosszantó kényeztetését, vagy csak egy napra lehetnék kicsit szomorú a barátnőm halála végett, s a párommal megoszthatnám, ahogyan ő is velem, ha nehéz napja van, és azt is, ha öröm éri – és ezekkel még csak a felszínt kezdtük el kapargatni egy kapcsolat szempontjából…

Azt mondod, sekélyes vagyok, amiért ilyenekre (is) vágyom…? Ha ezt így érzed, akkor valószínűleg te nagyon szerencsés lehetsz, mert egész családban nevelheted a gyermekedet, és ezek a felsorolt, mindennapi kellékek az életedben teljesen természetesek, akár a levegővétel. Nem irigyellek, mert egyrészt neked is megvan a magad élete, baja, feladata, másrészt attól még kívánhatok magamnak is ugyanolyan jót, ami neked is van. Tudod, én most fél tüdővel lélegzem. Életben tudok maradni így is, de nem túlélni akarok, hanem érezni és élvezni a létemet.

És ismerem magam annyira, hogy tudjam: én ezt egy társ oldalán tudom tökéletesen megélni. Társ oldalán – de függés nélkül. Sokat akarok, igaz…?

Én is így éreztem eddig, azonban Pál Feri atya egyik könyvében megtaláltam a kérdésemre, igényemre kapott tökéletes választ. A függés igenis helytelen, egészségtelen, rossz mindkét félnek.

Mert nem odaadni kell magad a másiknak, hanem átadni magad a kapcsolatnak. Jelen lenni teljes valónkkal, hiteles és nyílt kommunikációval, teljes lélekkel – és feladni az elvárást, hogy a másik mentsen meg, viszont nekem sem szabad megmentenem a páromat. Ahelyett, hogy a másikért élnék lábtörlőként és lelki szemetesládaként, vagy azt várnám, hogy ő rendelje alá az egész életét nekem, inkább a kapcsolat közös céljainak elérése a feladat. Ha van közös cél és maga a kapcsolat is fejlődni tud, úgy függés helyett észrevétlenül alakul ki az intimitás és az elköteleződés is. Természetes lesz egymás jelenléte a mindennapokban és észrevétlenül, görcsök, parázás és állandó túlagyalás nélkül alakul majd ki a közös életünk.

Ezt mondja a könyv. A könyv okos. Én hiszek neki. És Te…? Mit gondolsz erről…?