Elfáradtam. Hosszú volt ez a közel két hét a Kicsi nélkül. Persze, rengeteg programmal, teendővel elfoglaltam magam, mégis a végére már szinte büntetésnek éreztem ezt a “szabadságot”. Ráadásul negyven fok este is, tapad rám a lenge ruha, a hajam, a város pora, a villamoson utazó emberek parfümje-szaga-lehelete. Esőerdő a belváros közepén.
Hazafelé utazom a villamossal. Az ajtó üvegében meglátom az arcom. Nyúzott, csütörtöki arc, az egész hét nyűgje-gondja lóg a szám sarkában és húzza lefelé. A szemem alatti táskákba a hétvégi nagybevásárlás is elférne. Csak egy kávét hadd igyak, hogy embernek érezzem magam…! A villamos ajtajának üvegében nemcsak az én arcom, de a mellettem álló férfié is tükröződik. Bámul. Nagyon néz. Kellemes megjelenés: sportos, de nem kigyúrt, elegáns, de nem piperkőc, jóképű, de nem babásan, amolyan karakteres, szimpatikus, érdekes arc. A szeme csillog, élénk, jelenben van – látszik, hogy nem unatkozik, de nem is túlpörgött. Amolyan kiegyensúlyozott, laza, magabiztos figura.
Tuti külföldi.
Látja, hogy én is őt nézem a villamos ajtajában – egyszerre elmosolyodunk. Jelzek, leszálláshoz készülök. Ő nagy levegőt vesz – valamit mondani készül. Pár másodperces szemezés az ajtó üvegén – izgalmasabb, mintha csak úgy bámulnánk egymást. Jól esik, ahogy felpezsdíti a vérem a férfi tekintete és a szituáció, ahogy már szinte felfaljuk egymás tükörképét. Vajon honnan érkezett ide? Képtelen vagyok megállapítani…
Már majdnem beértünk a megállóba, amikor a nagy levegőt követően felém fordul, immár szemtől szemben pásztázza az arcom és megszólal:
“Kisasszony, ne haragudjon, ért Ön magyar nyelven…?”
“Igen, éppenséggel… értek…” – felelem döbbenten. Ezt nem hiszem el: ő is ugyanúgy külföldinek gondolt engem! Magamban visítva röhögök, de kifelé természetesen felnőtt nőként, teljes magabiztossággal csevegek.
“Tudja, Ön gyönyörű. Csak ennyit szerettem volna mondani…mielőtt még leszáll…”
“Ön pedig rendkívül kedves, köszönöm… Szép estét!” – villantok felé egy váll felett visszafelé dobott mosolyt.
“Szép estét…” – feleli szinte gyermeki csalódottsággal, látva, hogy valóban leszállok. Közben csütörtöki, nyúzott arcom egyből szombat esti fokozatra vált. A szemem alatti táskákat az a kis mosoly egyből felemeli – a könnyed bók instant liftingként ránctalanít egy perc alatt, és már szaladok is a Kicsi elé. Ez már vasárnapi arc – könnyesen nevetős, kacagva sírós, tudod: olyan szivárványos…
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!
Tanulság belőle: ha mosolyogni akarsz valakire, vigyél a táskádban egy bernáthegyit.
Eszedbe ne jusson valami egyszerű, és éppen azért humoros valami! Például a közhasznú jármű megállójában az ismeretlen. Köszönés, majd érdeklődés: Segíthetek várakozni az ékező járműre?
Ha csak nem valami ecettel átitatott a leendő útitárs, máris folyhat tovább a beszéd. És a 2-3 órás út elrepül egy pillanat alatt. Észre sem veszi egyik benne szenvedő sem.
Egy minapi kutyasétáltatás során történt Angyalföldön: megláttam egy – számomra vadidegen – 25 körüli fiatal nőt. Álldogált a járda szélén, talán várt valakire. Semmi különös, csinos, de hétköznapi ruházat, kedves arc, elég jó alak (naná, hiszen fiatal). Viszont nagyon rövidre volt vágva a haja, a színe valami szőke és fehér közötti, és trükkös volt a fazonja. Szenzációsan volt kitalálva és megcsinálva. Pompásan illett hozzá.
A kutyám persze odaszemtelenkedett hozzá, kapott is simit, meg egy mosolyt. Kihasználtam az alkalmat és köszönés után, egy cuppantás kíséretében megmondtam a hölgynek, hogy szenzációs a frizurája. Az ő csütörtöki arckifejezése is rögvest szombatira váltott, mosolyától még fényesebb lett a napsütés.
Ő röviden megköszönte, mi pedig tovább álltunk.
Mit mondjak? Ettől a kis közjátéktól az én napom is jobb lett.
Vajon miért nem történik meg az ilyesmi nap mint nap, vajon miért nem viselkedünk így egymással állandóan?…
———
Még egy tanulság: jó az a kutyus a háznál… :o)