Most akkor megszerettem az egyedüllétet…?

A szakítás után most már több hónap elteltével egyre több barát és ismerős kérdez rá, ki óvatosan, ki egészen nyíltan, hogy mi újság a párkapcsolattal, a pasikkal, a szerelemmel – ugyan merre jár az a nagy ő, akire olyan sokan várnak, és olyan sokan próbálják bevonzani az én részemre. Népes szurkolócsapat szeretné már látni a boldogságomat, és értetlenül néznek, amikor azt felelem: nincs még senki, de hová is sietnék…? Randizgatok ugyan, de semmi sem sürget. Majd jön, kialakul, és akkor ott lesz… Ilyenkor furcsán néznek rám: nem is randizol…? De, igen, csak…

Csak nem tudom, mi van. Randizom, amolyan filmeken látott, általam sosem csinált módon, tudod, úgy klasszikusan. Első találkozás után telefonszám csere, néhány csevegés telefonon, majd egy kávé. Vagy a másik: közös ismerősök összeboronálása következtében elkövetett séta, de volt sima online randioldalas ismerkedésből kifejlődött találka is. Aztán mind csak az első randiig jutott. Vagy addig sem. Szimpatikusak és én is az vagyok nekik, mert kedves vagyok és segítőkész, nem játszom meg az agyam, nem pakolom ki mindenem, és nem érdekel senki kocsija vagy bankszámlája (pedig esküszöm, lenne rá okom, hogy erősen gyanakodjam, az előző tapasztalatok után, de nem). Szóval, én vagyok a cuki szomszédlány, akivel jól lehet csevegni, nagyokat nevetni, olykor lelkizni, aztán… ennyi.

“Nem kommunikálod eléggé, hogy feleségnek való lennél.” – közölte velem T. barátnőm egyik alkalommal. “Mi van?” – kérdeztem vissza értetlenül, és vagy fél órát töprengtem rajta. Míg aztán rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Én cuki barátnőnek álcázom magam, és közben csodálkozom, hogy

1. úgy is viselkednek velem,

2. csak azokat vonzom be, akiknek erre van szükségük vagy éppen ezzel a párkapcsolati minőséggel tudnak kezdeni valamit

3. én is csak ezzel vagyok képes azonosítani magam, mivel egész életemben barátnő voltam. Hívtuk ezt persze mindennek, de az esküvő formájában történő szintlépés, kapcsolati és személyiségfejlődés, minőségbeli váltás, vagy ha úgy tetszik, beavatás nem történt meg. 

Furcsa senkiföldjén vagyok. Anya vagyok, de feleség nem. Nő vagyok, de asszony nem. Nem tartom véletlennek, mint ahogyan semmi sem volt az, amit a régi korok emberei szertartásszerűen megtettek, így az is fontos volt, hogy először történt meg a kétszemélyes család megalapításának szertartása az esküvővel, hogy aztán a két ember szövetsége tudjon átlényegülni három embert magába foglaló családdá. Nekem ezek a dolgok elcsúsztak. Máshogy történtek, kifacsart, természetellenes módon. És egy fiatal nő, egy fiatal lány lelke kapta meg az anyaság beavatását, és érzem, hogy sok-sok dologban nem látom, hogy hogyan tudnék továbblépni. 

Kísérőnek vagy szeretőnek nem nehéz partnert találni a mai nyitott világban, még akkor sem, ha valaki annyira zárkózott tud lenni, mint én. De már egyik sem kell. Már nem erre vágyom, mert én sem ez vagyok. Ám nyilván nem véletlen, hogy itt vagyok és így vagyok. Két világ között, két minőség között, egy csak saját magammal közös halmazban egyedüli elemként – és bár eddig hamis és “savanyúszőlő” dolognak gondoltam a szinglit “minek nekem pasi, ha egyesül is jó?”-életérzését, most már magam is kezdem így érezni… 

A végén kiderül, addig rinyálok itt pasi után, míg egyszercsak megszeretem az egyedüllétet?! Talán már meg is történt…!

                                        *  *  *  *  *  *  *  *  *  

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!

Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!