Minden nő magának szül – vagy mégsem…?

A mai napon kiemelést kapott egy számomra kedves blog bejegyzése, amely a gyermekvállalás témáját járja körbe, mégpedig kissé szélsőséges, ám mégis életszerű és gyakorlatias szempontból vizsgálva, világítva meg a kérdést: vállaljon-e a nő 40 körül gyermeket saját döntéseként, akár egyedülállóként is, illetve egy olyan kapcsolatban, amely kissé ingatag lábakon áll, és talán félig már kifelé is kacsintanak a felek? Mit tegyen a nő, ha a párkapcsolata nem alkalmas a közös gyermek vállalására, ám ő maga már nagyon vágyik rá, hogy anya lehessen? “Fair vagy nem fair férfi nélkül döntést hozni?” – teszi fel a kérdést cikke végén a KissEmese Mindennapjai blog szerzője.

A bejegyzésen és lezáró kérdésén elgondolkodtam, a cikk kommentjeként érkezett felháborodott hozzászóláson azonban még inkább. A kommentelő rögtön kiborult rajta, hogy természetesen nem fair, ráadásul minek vállal gyereket az, aki még egy pasit sem tud “megnevelni” (sic!)…? Tudjátok, hogy az abszolút egyensúly híve vagyok, ki is borultam rajta: mi a francnak akar megnevelni egy nő egy férfit? Minek idomítani, rávenni erőnek erejével bármire is.  Ezerszer puffogtatott közhelyein is csak kerekedtek a szemeim, amely szerint “a gyereknek apa kell, nem pénz” – hát persze, sokszor azért jó lenne, ha erről az apukákat tájékoztatnánk először, és “ebben az esetben (mármint, ha a férfi tudta nélkül esik teherbe a nő) gyerektartásra sem kötelezheti a férfit”. 

Azért szerintem álljunk meg egy szóra, mert utálom a rózsaszín légvárakat és bár hiszek sokféle mesében (a Szépség és a szörnyeteget magam is eljátszottam, több-kevesebb sikerrel, per pillanat meg a “Végre otthon” anyucijának szerepében domborítok), attól mindig kiborulok, ha valaki másokat a saját kis vattacukor erdejébe akar bevinni. A valóság ennél sokkal gyomorba vágóbb, egyszerűbb, keményebb.

A nő saját magának szül. Mindegy, hogy házasságban élsz vagy nem, hogy mindketten akartátok a gyereket, vagy te kardoskodtál érte. Mindegy, hogy végigjárta veled a férjed a terhestornát, szuszogott, ahogy kellett, kiképezte magát az összes babadologból, attól még megszülni, szoptatni, éjjel etetni te fogod. Az első legszebb és legfájdalmasabb emléke hozzád köti majd a gyermekedet. Az első szavait, az első lépteit te hallod, te látod. Ha bárki kényezteti, te fortyansz fel a legelőször, hogy neked ne csesszék szét a hetekig felépített munkádat a gyerekkel, most megint szoktathatod vissza a napirendre, a korai lefekvésre, a csokimentes vacsorára – de ha bárki csak sandán néz rá, vagy kritizálni meri, te fogod letépni az arcát anyatigrisként, ebben is biztos vagyok. 

Apával szuperjó csapat lehettek, de ne sózd rá, ne kényszerítsd rá, ne heréld ki azzal, hogy állandóan dadust csinálsz belőle. Az ő feladata teljesen más a gyermeknevelésben. Ne idomítsd, ne kritizáld, ne támassz elvárásokat. Nem azért, mert akkor tuti lelécel. Ha le akar, akkor tőled függetlenül le fog lépni. Hanem azért, mert ez a te feladatod, a te vállalásod. Ne vedd el magadtól, mert gyönyörű, és nehéz, és sírással, nevetéssel, bizonytalansággal és nagy felismerésekkel teli időszaktól, tapasztalattól fosztod meg magad, ha így teszel.

Ha azonban vállalod, amire önmagadnak és a születendő picurnak egykor igent mondtál a lelkedben, akkor a lehető legnagyobb tanulást, legdurvább személyiségfejlesztő tréninget kapod tőle és önmagadtól, amit csak valaha kaphatsz. És igen, lehet, hogy ennek része az is, hogy egyedül vállald ezt az utat. Hogy érezd, ez a te feladatod, akkor is, ha a párod nem tart veled ebben. Úgy érzem, senkinek sincs joga ettől megfosztani egy nőt, és egy nő sem köteles csak azért lemondani az anyaságról, mert egy töketlen, kamaszlelkű hapsi van mellette éppen életének abban a szakaszában. 

Ez persze, nem jelenti azt, hogy egy férfi ne nőhetne fel a feladathoz, a családhoz, és ne tudna strammul, felelősségteljesen helyt állni a család életében.  De erre nekik is meg kell hagyni az időt, a teret, a lehetőséget. Nem idomítással fogod elérni, sem hisztivel – és azzal is jobb, ha megbarátkozol, hogy mindentől függetlenül amíg fel nem nő a csemete, mindig te fogsz nagyobb részt vállalni. Tudod, miért? Egyszerűen azért, mert szereted… Mert nemcsak a szülést döntötted el, hanem azt is, hogy az egész életében te leszel az édesanyja. És ehhez, bizony, nekünk, nőknek is fel kell nőnünk.

Te mit gondolsz? Vállalnál egyedül gyermeket…? Miért igen, vagy éppen miért nem?

                                        *  *  *  *  *  *  *  *  *  

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!

Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!