A növényekkel valahogy nehezen értjük meg egymást… Állatról, emberről mindig is szerettem és jól tudtam gondoskodni, de a növények számomra túl hideg, elérhetetlen lények voltak, egy más dimenzió létezői, akiket eddig nem tudtam megfejteni. De a “kutyák” megváltoztatták a szemléletemet…
Volt nekem, persze, már mindenféle, extrém körülményeket kibíró növényem próbálkozásképpen, de még a félig gaz kategóriába tartozó agglegény pálmát is majdnem kinyírtam, utálom a muskátlik szagát, soha nem vetemednék arra hogy egyet is elültessek, és még életemben nem éreztem rá vágyat, hogy megöleljek egy fát. Ez a Kicsi reszortja, ő a szelídítő, aki még halakkal is képes barátságot kötni és remekül elcseveg egy csapat hangyával, pláne képes fákat százszámra ölelni miniatűr méretű, ám hatalmas szívvel rendelkező és ugyanolyan mértékű érzékenységgel átitatott keblére. Nekem ez nem… Ez olyan kösz, de kösz nem. Nem ölelgetek fákat.
Kedves Második azonban nagy növény barát volt, (fogalmazzunk így…ugye, T.? ), és időről időre újabb növényeket tett ki a velem való együtt lakás kihívásainak. Nem vagyok gondatlan, locsoltam őket becsülettel, de egyszerűen valahogy nem éreztünk rá az aktuális jelöltekkel egymásra, így ők rövidebb-hosszabb idő után, de egészen biztosan dobbantottak.
Míg aztán két dracéna megvetette kicsi gyökereit nálunk, sőt, az egyik növekedésnek is indult. Úgy megtetszett ez a látvány, az új kis hajtás, mint új élet születése, hogy egészen odáig voltam, meg vissza, és egekig dicsértem őt, s ő, az új levél büszke tulajdonosa, megdicsőülve húzta ki magát az ágy mellett. Egyik este aztán úgy láttam a szemem sarkából, hogy figyelnek, szabályosan vizslattak és fürkésztek. Mint két keverék ebecske. Akkor lettek ők a kutyák. Már kerek két éve élnek és növekszenek szépen, azóta két újabb társuk mellett. Azokról is hamar kiderült, hogy szintén szabályos, pitiző, jóravaló kutyák. Ők amolyan tacskó formáknak tűnnek ránézésre.
Aztán… eljött a szétköltözés napja. Ő, Második, persze nem vitte el első körben mindenét, az összes bevásárló táskám kellett hozzá, hogy utána pakoljam, amije ott maradt. Aztán eltelt néhány hét és bejelentkezett, hogy pakoljak össze két kutyát, bármelyiket, mert neki kell, ő viszi.
Elszorult a szívem. Melyiket adjam? Azt a szép kövéret, amelyik már félig bokor lett a kezem alatt? Vagy a nyúlánkot? De, hát annak saját személyisége van – tudom, hogy utálja a direkt erős napfényt, és legjobban John Legend nyálas számaira szeret elaludni, úgyhogy kifejezetten az ő kedvéért néha meghallgatjuk, hogy “All of me, loves all of you..”! A legkisebbet meg mégsem adhatom oda, hiszen még csak éppen kezdett igazán megerősödni… Pedig valahogyan dönteni kellene… vagyis kellett volna…
Végül csak néztem őket, ők meg engem, csendesen ültek és várták, hogy döntsek a sorsukról. “Dehát ez csak négy kis béna növény, csak virágok” – mondtam magamnak, mire a kutyák bánatosan lehajtották üdezöld, friss hajtásaikat, amelyeket olyan nagy örömmel mutogattak nekem aznap reggel is. És akkor döntöttem.
Maradtak. Megtartottam mind a négyet. Egymáshoz tartoznak és ami fontosabb: hozzám. Egy csapat vagyunk. Történetünk van, nevünk, személyiségünk. Fákat nem ölelgetek, mint ahogy teljesen idegen embereket sem. De a kutyákat reggelente megsimogatom, megitatom, gondozom, köszönök nekik, és ők boldogan tűrik szeretetrohamaimat. Velük kicsit nehezen ment az összecsiszolódás, és a klasszikus “tartsuk életben, hogy a következő szintre léphessünk”-játékban kicsit felcseréltem az elemeket, de annyi baj legyen. Ők különleges személyiségek, ismerjük egymást, és nem adnám őket semmiért.
Pláne mióta a Kicsi esküvőset játszik velük. Van azóta egy ötödik, az amolyan kis szörnyecske, mint egy spicc vagy papillon, az lett a “papkutyus”, a dracénák meg egyenként kaptak egy-egy “tacskót” párnak. Szuperédes, a Kicsi, ahogy csak mondja, mondja az eskető szöveget, bármelyik atya tanulhatna tőle kenetteljes és szigorú fejet! Persze, ez külön mázli, hogy összeeskette őket, mert ha Második bejelentkezne ismét a kutyákért, fel kell világosítanom róla, hogy ez már nem lehetséges, minthogy nem volt jelen a “szóljon most, vagy hallgasson mindörökre résznél”. A kutyák Isten színe előtt összetartoznak – különben meg hozzám!
(A képen szereplő virágoknak semmi közük hozzám, fogalmam sincs, milyen fajták. Bocs, mindenki, de sajnos a kutyák nem vállalták az arcukat, szégyellős kis nyomik. Mint a gazdájuk.)
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!
Kommentek