Szembenéztem a számomra legrosszabbal, és rájöttem, hogy valójában szeretek élni

Hétvégén elutaztunk a Kicsivel, három napot töltöttünk együtt a barátainkkal, amely alatt mindenki fő személyiségjegyei meg tudtak villanni egy-egy mondat erejéig mind pozitív, mind negatív tartományban. Persze, az enyémek is, mivel elég impulzív személyiség vagyok, így lobbanékony és lelkes is egyszerre, a helyzettől függően. De volt ott minden más is: állandó mártír, ügyeletes megmondó ember, minden áron győzni akaró “sportoló” és cukin kotnyeles, mosolyogva segíteni vágyó anyuka is, akinek a legnagyobb szeretettel, ám kissé csikorgó fogakkal mondtam meg, hogy higgye el, szeretem és ismerem a gyerekemet annyira, hogy tudjam, mi a jó neki, és pihenni jöttem, nem “365 jótanács kezdő szülőknek”-tanfolyamot végezni gyorstalpalón.

És, mint minden jól sikerült utazáson, itt is volt Nagy Beszélgetés. Ezt még emésztem kissé, hajnali háromig tartott, és a felére inkább csak érzetekben emlékszem, mint egész mondatokban, mégis kerek egészként csapódott le bennem, és ért körbe általa az elmúlt három évem, vagy éppen négy hónapom, attól függ, honnan számítjuk a kör origóját…

– Mit gondolsz, mit kellett ennyire megtanulnod Másodikkal? – tette fel nekem a kérdést váratlanul G. barátom, aki olyan, akár egy ent; egy bölcs, szókimondó, szavakat megrágó, lassan őrlő, bölcsen szóló erdei ember.

– Szerintem azt, hogy az a véglet sem jó. Ő a másik véglet volt Elsőhöz képest.

– Ezt hogy érted?

– Tudod, Első mellett nekem kellett férfinak, férfiasnak lennem, mert neki minden jó volt úgy, ahogy volt. Ki is mondta, hogy neki kényelmes úgy, hogy a dolgok nagyját én intézem, vagy legalábbis koordinálom. Így is választott új párt, hogy ezt az új asszonyka is megtegye. Nekem azonban ez nagy teher volt. Nő akartam lenni a kapcsolatomban. Ezért addig küldtem kifelé a kérést magam is, és Első is addig vágyott egy olyan társra, aki mellett nem kell tennie semmit, hogy szépen szétmentünk, és megkaptuk mindketten azt, amire, akire annyira vágytunk.

– Tényleg?

– Elméletileg tényleg. Ő egy dandártábornokot, aki mellett egy pohár sört sem ihat meg. Én egy nagyon férfias férfit, aki mellett egy idő után csak elvárásokat kaptam, ítélkezést, beszólogatást, elégedetlenséget. Mások előtt, persze tökéletes volt az összkép, mert mutatni csak szépet lehet…

– Gondolom, azért volt ennél konkrétabb oka is annak, hogy szakítottatok. Ahogy mi láttuk, csak a vége felé tűnt ez rossznak…

– Igen, volt, de arról nem szeretnék beszélni. Nagy lecke volt, főleg olyan tekintetben, hogy én sokat küzdöttem azzal korábban, hogy nem tudtam kiállni magamért, és nem tudtam élni a lehetőségeimmel. Elodáztam a döntéseket, a lépést, túl sokáig mentegettem egy helyzetet, egy embert, egy tettet. Itt nem. És nagyon felszabadult érzés volt, amely azóta is kitart. Nagyon erős lettem általa. Neki köszönhetően.

– Ezt jó látni, hogy rendben vagy. Érzem is rajtad. De fel kell tennem egy kérdést… Nem lesz egyszerű és nincs rá jó válasz.

– Szóval…?

– Meg tudnál barátkozni ezzel a mostani életeddel? Ha azt mondanám, hogy nem vár rád pár, akkor fel tudnád dolgozni…?

– Igen. – feleltem egészen természetesen és könnyedén. Közben egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ezt meg ki a franc mondja bennem, hát, nem ezen rinyálok már hónapok óta, hogy mi lesz, ha nem lesz párom?! Hogy nem akarok egyedül leélni egy életet…? De addigra az a hozzám csak kis mértékben tartozó, mégis az én hangomon beszélő lélek már folytatta is. – Úgy értem, teljesen békében vagyok magammal. Tudom, hogy jól csinálom a dolgomat. Ha hibázok is, de az irány és a szándékom mindig jó. A gyereknevelésben is: végre nem kell túlkompenzálnom a szigort, mint Elsőnél, ahol ő képtelen volt következetes lenni, ezért mindig én voltam a Rossz Zsaru, sem a szeretgetést, mint Másodiknál, ahol azon kellett küzdenem, hogy pozitív megerősítést is kapjon valakitől a gyerek. Itt végre magam vagyok, úgy értem: önmagam, száz százalékig.
Azt teszek, azt eszek, mondok, nézek, amit szeretnék, azzal és annyi ideig vagyok, amennyi jól esik, azt kapja vagy nem kapja a Kicsi, amit jónak látok, és tudod, mit: baromira jól működik az életem minden téren. Persze, célok, feladatok, és kudarcok is mindig vannak a sikerek mellett, de határozottan úgy érzem, hogy ez a jó irány.

– Hm. Hát, van egy jó hírem. Pár hete még nagyon össze voltál zuhanva, akkor nem tettem volna fel ezt a kérdést. Most meg… Tudod, mi történt…? Most szembenéztél a jelenlegi életed legnagyobb félelmével, és percek óta azt ecseteled, hogy neked most így jó. Szerintem beérkeztél. A helyedre kerültél. Innen már minden ajándék. Köcs.g kérdés volt, és ne haragudj érte… De ahogy válaszoltál, az szerintem téged is helyretett.

– Igen, ezt még így soha nem fogalmaztam meg. Még magamnak sem, nemhogy másnak. És… én köszönöm, hogy feltetted… !

– Tudod, miért jó hír ez? Azért, mert innentől, mivel már nem számít, nem KELL, nincs benned akarás, kötés, ragaszkodás sem emberhez, sem érzelemhez, sem elváráshoz, így akár meg is érkezhet a párod. Nincs mindenkinek. Lehetséges, hogy nem fog megérkezni – de most már tudod, mert ki is mondtad, hogy te akkor is boldog, elégedett, kiegyensúlyozott leszel. Ám, ha van ebben az életben pár, akivel vártok egymásra, akkor mostantól érkezhet, mert te már készen állsz. Ezt én mondom neked.

Teljesen kisütötte az agyamat a felismerés, hogy min mentem éppen keresztül. Nem akarom túlmisztifikálni, de a hideg borzongatott, ahogy rájöttem, egy démonommal küzdöttem meg éppen egy mély, szinte beavatásszerű tapasztalás közepette… Egy démonnal, amelyet egy kedves barát egyszerű kérdése idézett elém. Ám ahogyan néhány hete írtam: a lidérceimmel megbarátkoztam, és a magam oldalára állítottam őket. Szembenéztem ezen az estén is egy valódi, mély félelmemmel, és rájöttem: ha ez a legrosszabb, ami történhet velem, akkor nekem baromi jó életem van, hiszen már most is imádom élni ezeket a napokat!

És, hát, tudod: a legjobb rész még hátravan…!

Te milyen félelmeddel küzdöttél már meg? És melyikkel nem mertél még szembenézni…?