Tényleg csak az anyák kiváltsága minden jó és rossz a gyereknevelésben?

Furcsa érzés bloggerként az olvasó elé tenni egy-egy bejegyzést, és látni, hogy legtöbbször a szívünknek kedves, sok munkával megírt posztok kevesebb embert érdekelnek, míg sokszor egy “szimpla, mezei” bejegyzés emberek ezreihez ér el. Így voltam az apukától látott hisztikezeléssel is, soha nem gondoltam, hogy éppen ez a sebtiben lejegyzett történet ennyi olvasót érdekel majd, ráadásul egészen érdekes visszajelzéseket kaptam róla.

Az egyik, amire számítottam is, hogy megkapom, hogy kitalált sztori volt, bájos meseelemekkel átszőve. Pedig éppen azért írtam le, mert annyira megdöbbentően váratlan volt, amilyet különben írni sem lehetne. Nem értem, miért gondolják sokan, hogy lehetetlenség. Persze, valószínűleg ennél az apukánál sem mindig ez a beszélgetések kimenetele. És azért a történetben szereplő gyerek nem egy dackorszakos másfél éves volt, akinek tényleg hiába magyarázol, hanem egy öt év körüli nagyfiú. Nem gondolnám, hogy abban a korban már nem lehet megoldani a hisztit érvekkel.

Másrészt – és tényleg, akinek nem inge ne vegye magára – azért odáig szülőként is el kell jutni, hogy a gyereked olyan szintű hisztériás rohamokat kapjon, ami teljesen vállalhatatlan és kezelhetetlen. És teljes komolysággal mondom, olyan példa ismeretében, ahol ez bevált, hogy ha viszont úgy érzed, hogy szülőként mindent megteszel a kiegyensúlyozott otthonért és légkörért, és a gyereked mégis furcsa hisztirohamokat kap, akkor lehet, hogy érdemes szakorvoshoz fordulni, mert talán idegrendszeri problémák is állhatnak a háttérben.

A másik, amit sokan kétségbe vontak, hogy pont egy apuka járt sikerrel egy egyébként szakemberek által is javasolt problémakezelő technikával… Kérdezem: apuka miért lenne képtelen rá, hogy értelmesen, felnőtt ember módjára kezelje a helyzetet? Miért vesszük el az apáktól még a lehetőséget is azzal, hogy eleve kizárjuk, hogy sikeresek lehetnek egy ilyen helyzetben? Egyedül T. barátnőm mondta ki világosan, amit még én sem tudtam egészen jól megfogalmazni, bár célom volt: hogy miért ne mutathatnánk végre egy hiteles apamodellt is…? A tökéletes anyamodellekkel már Dunát lehet rekeszteni. Miért ne adhatna egy-egy ilyen bejegyzés bátorságot az apáknak? Megoldási javaslatot és önbizalmat? Elvesszük tőlük a lehetőséget is, lebénázzuk őket, aztán csodálkozunk, hogy inkább mennek a haverokkal sörözni, a rizikós helyzetekben meg Anya lesz a rossz zsaru, Apa meg mossa kezeit, merthát, ő, ugye, hülye a gyerekhez, fegyelmezze az anyja, ha annyira profi benne.

Anyukák… Most őszintén: mennyire fincsi az a klassz kis mártírszerep, amiben már szinte lubickoltok? Ha tetszik, akkor csináld tovább, de ne szidd a párodat, amiért nem segít a gyereknevelésben. Ha meg nem tetszik, akkor fogjatok össze és neveljétek egy csapatként a gyerekeket. Mindenki jobban fog járni: Te is, a férjed is, de tudod, a gyerekek a leginkább.

És a harmadik része a kérdésnek: ugyan miért ne lehetne, hogy apuka azért ennyire gyakorlott ebben a kérdésben, mert mondjuk ő neveli egyedül a gyerkőcét? Nemcsak egyedülálló anyukák vannak. Apukák is sokszor nagyon strammul helyt állnak, ha úgy hozza az élet. Sőt, akár nagyszülők, nagynénik vagy mostohaszülők is sajátjukként, nagy szeretettel és következetesen tudják nevelni a gyerkőcöket.

Anya vagyok, egyedülálló anya, sokat megteszek a gyerekemért, mégis, valamiért azt érzem, hogy soha nem eleget. Tudok fáradt lenni, olykor türelmetlen, vagy szomorú, és van, hogy elalszom mellette a kanapén, úgy kidőlök… Lehetnék jobb anya, még turbóbb, még tökéletesebb, de tudom, hogy mikor kell pihenés, nem akarok kimerülni, sem érzelmileg, sem fizikailag. Elsősorban a Kicsi érdekében nem.

Furcsa a mártírkodást hallgatni, de megértem ezeket az anyukákat is, ha nem is értek velük egyet. Kérlek, ha mártír anya vagy, és rájössz, hogy ez valójában rossz neked és a családnak is, beszélj inkább a férjeddel, osszátok meg a terheket – hidd el, talán ő fogja a legnagyobb örömmel fogadni, ha végre beengeded a családba úgy igazán…