Szent Iván éji (szerelem)varázs

Ma, június 24-én van nyárközép napja, Szent Iván éjszakája, amely már sokszáz évvel ezelőtt is híres volt varázslatos erejéről, szakrális minőségéről és arról, hogy ezen a napon, amikor leghosszabb a nappal és legrövidebb az éjszaka, minden megtörténhet… Főként a szerelemben!

Hát, hogy nálam mi ez a “minden”, arról fogalmam sincs. Persze, a Kicsi éppen az apjánál pancsol, szabad vagyok, semmi extra hazahozott munka, vagy háztartási teendő nem terheli a napom (ez utóbbi tehetné, de nem engedem neki), úgyhogy abszolúte randiképes fiatal nő vagyok, frissen mosott hajjal, új, csini nyári felsőkkel és egy száz százalékig szabad estével, csakhát… a partner hibádzik. Főleg most, hogy az összes társkereső oldalról töröltem magam a héten, így már csak az a lehetőség marad, hogy az újabb kedves aspiráns maximum kigáncsoljon az utcán, különben sehogy nem akadunk össze. Volt pár randiszerű kísérlet az elmúlt hetekben, meg mindig van aktuális “jelentkező”, de csak nem akar úgy fordulni ez a pár puzzle-darab, hogy egy képen szerepeljünk bármelyikkel is.

Sokat gondolkodom, hogy hol lehet a hiba velem. Túl gyerekes vagyok? Vagy túl merev? Túl sok az elvárás? Vagy éppen túl lazára veszem? Túlságosan önmagam vagyok? Vagy túlzottan csak rá fókuszálok? Egyik sem jó. A bőrömben, persze, jól érzem magam, kerek a kis univerzumom, és pillanatnyilag nem élem meg hiányként, hogy nincs párom, de társas lény vagyok, természetes igényem, hogy egyszer ismét és talán egészen hosszú távra megtaláljam a páromat.

Néhány hónapja érdekes beszélgetést folytattam anyámmal. Mikor már érzelmileg kezdtem túllendülni a szakításon, és úgy éreztem, talán mégsem életem tragédiája, hogy nem élek tovább egy boldogtalan párkapcsolatban, s már kezdtem azt is elhinni, hogy nem ő volt az utolsó férfi az életemben, akkor anyám megálljt intett: – Nem gondolod, hogy nem kellene neked annyira erőltetned ezt a párkapcsolati dolgot? A Kicsinek nem hiányzik egy újabb érzelmi megrázkódtatás. És őszintén szólva neked sem. – Teljesen ledöbbentem, de akkor még folytatta: – Félre ne érts, nem mondom, hogy teljesen zárkózz be, de… tudod, barátot, partnert könnyen talál az ember akár hosszú távra is, akivel egy-egy programra, utazásra elmehet, XY-né is ezt csinálta, így nevelte fel a gyerekeit. Így nem sérültek a gyerekek sem, mikor véget ért egy-egy hosszabb-rövidebb viszony, de nem is volt soha egyedül.

Úristen, gondoltam, ezt anyám mondja, aki közel negyven éve él házasságban apámmal?! Hogy ez időszakosan mennyire boldog, az rájuk tartozik, bár jó érzés látni, hogy szeretet, összetartozás, olykor féltékenység, udvarlás, viccelődés és huncutság is van a házasságukban… Éppen ezért volt iszonyú döbbenet hallani, hogy engem pont ő “ítélne” örökösen barátnő státuszra.

Persze, megértem az érveit, és ésszel felfogom, hogy sok tekintetben igaza is van, de… akkor is… Nekem ne járjon egy férj? Én ne lehessek senkinek a felesége? Társa? Jóban-rosszbanja? Akinek teát hoz valaki és aki teát készít valakinek a legnagyobb vírusokkal folytatott harcban? Akivel ne tudjam megosztani a kétségeimet? Akivel ne tudjuk közösen megvitatni a kérdéseinket? Akivel ne tudjunk olykor csak egy jót nevetni, egymásnak hülye beceneveket adni…?

Akivel kölcsönösen csak egy esetleges program legyünk egymás számára, ha éppen úgy alakul a hétvége…?

Képtelenség…

Nagyon megbántódtam. Nem tudtam mit kezdeni vele. Görcsös akarás lett rajtam úrrá, és bizonyítási kényszer, hogy igenis nekem lesz, és most már tényleg egy életre fog szólni, és éppen egymáshoz illünk majd, és hasonló gyerekségek. Aztán, ahogy telnek a hónapok, egyre inkább látom, hogy nem úgy osztják azt a kenyeret… Nem is baj.

Mégis, azért a Szent Iván éjszakájára tanácsolt szerelmi varázslatok lehetősége megkísértett. “Babona” – legyintett bennem a cinikus, és kíváncsian várta, hogy mégis melyik piros gyertyát választom. “Pénzkidobás.” – vonta össze szemöldökét a spórolós énem, és egy cuki, gömböc alakúra bökött. “Gyerekség.” – szigorodott el a nagyonfelnőtt személyiségem, és csokit is tett a kosárba, meg gumicukrot. Csak egy hangra figyeltem fel, aki mindig jó tanácsot ad: “Vigyázz mit kívánsz, mert a végén még megkapod.” – ő tudod, az a bizonyos halk hang, aki mindig jól súg.

Összeadtam a tanácsokat, kétségeket, engem-megóvásokat, és intelmeket. És úgy döntöttem, játszom egy kicsit este. Meggyújtom azt a piros gyertyát (végülis, ha úgy vesszük, Szent Iván a tűzgyújtás ünnepe…), és mivel konkrét jelöltet nem tudok kívánni magamnak, hát, kívánom, hogy eljöjjön az a valaki, akivel a veszekedéseket is simán végigcsinálom, és akivel el tudom hinni, hogy minden rossz után lesz jó, és nem rettent majd meg az sem, ha éppen sokáig jó lesz, mert erős lélekkel tudjuk majd várni a nehezebb feladatokat is.

És mellé teszem a mindennapi kérésemet is: kérlek, add, hogy legyen erőm elérni mindent, amire szükségem van, és kérlek, óvj meg attól, hogy elérjek bármit, amire nincs szükségem.

Te fogsz ma “varázsolni”…?