Úgy illettünk egymásba, akár kulcs a zárba. Ördöglakat volt ez, én mondom, veszélyes játék, hatalmas téttel, nagy kockázattal, és szinte már az elején tudni lehetett, hogy veszíteni fogunk. Egymással, egymás ellen, és végül egymást…
Nehéz dolog ez, amikor két ember szelídíteni kezdni egymást. Egyik nap a férfi a kulcs, a nő a zár. Másik nap cserélnek. Legalábbis egészséges párkapcsolatokban többé-kevésbé így szokott ez történni. Apró fogaskerekekként kapaszkodnak össze a közös tapasztalatok, a külön-külön emlékek, az átbeszélt, egymás személyiségén megszűrt tanulások, és napról napra, évről évre nyílik ki szép fokozatosan a páncélterem, a legbelső titkok helye, a lélek útvesztője.
Legtöbbeknél ez a nyitogatás sok-sok energiát vesz igénybe. Reszelgetni kell a kulcsok nyelvét, csiszolgatni kell a zárak belsejét, hogy éppen csak azzal a kis tized milliméterrel legyen kisebb-nagyobb, hogy átkattanhassanak a fogaskerekek, és tovább tudjunk lépni egy-egy esemény után.
Az első randikon kinyílik a felszín bájos világa, utána a szeretkezések által még mélyebben hatolunk egymás lelkébe. Örömteli események és bánattól reszkető hajnalok után hullanak le újabb és újabb rétegek a lelkekről, és ismerjük meg egymást erőnk teljében, részegség mámorában, könnyektől vörösre mart arccal-lélekkel. Ha így nyitogatjuk egymás lelkét, akár egy virág szirmait, az jó. Az szép. Egészséges, nem bántó, nem sértő, nem siető.
Nem szabad senkit túl hamar szétszedni, atomjaira cincálni, mielőtt még fel lenne rá készülve. Előbb fel kell olvasztani vas lelkét és arany szívét, hogy lágy legyen, folyékony, így rugalmas lesz, alkalmazkodó, minden akadályon átjutó, értékes anyag.
De, ha túl hamar rátörünk, ha túl erős az impulzus, és nincs ideje elengedni, akkor a rideg vas és a tömör arany is szilánkokra törik, porrá zúzódik egy másodperc alatt. Akkor nincs gondolkodás, nincs idő, ami szépre csiszol és biztonságosra.
Mi, tudod, látszólag tökéletesen illettünk egymásba. Kulcsa és zárja is voltunk a másiknak. Egyetlen találkozással, egyetlen csuklómozdulattal összekapaszkodtunk és kinyitottunk egymásban minden lakatot, még a mélyen titkolt, senkivel meg nem osztott hetedik szobák titkát is feltártuk egyetlen nap alatt. Csak sajnos tolvajkulcs került a zárba. Kinyitott egy rakás olyan “szobát” is rajtam, amelyeket soha nem akartam volna látni.
Azt mondják, csak azt lehet kihozni egymásból, akár jó, akár rossz tulajdonság, amely eleve ott van. Nem vádolhatom, hogy ő tett ilyenné vagy olyanná… Azonban nagyon fontos a kapcsolatban, hogy a párom mit erősít bennem, mit épít és mit rombol le a lelkemben. Sötét sarkok zárjait is kinyitotta furfangos álkulcsaival. Nem akartam látni, nem akartam az lenni, míg végül szembe kellett néznem az ott lakó kisebb és nagyobb lidércekkel, ám ahelyett, hogy elnyomtam volna őket, ahelyett, hogy legyőztem, megöltem volna lényüket, a magam oldalára állítottam a szörnyeimet is.
Az akaratosságom kitartássá szelídült, a lobbanékony-robbanékony természetem bátorsággá és elindulásra való képességgé, a meg nem alkuvásom pedig mellém állt abban a pillanatban, amikor úgy döntöttem, nem élek tovább úgy, ahogyan rossz nekem.
A kiszabadult lidércek a barátaim, segítőtársaim lettek – lelkem nehezen viselhető tulajdonságai, amelyekkel annyit küzdöttem, amelyek sok keserűséget és nehéz percet okoztak, a végső pillanatban mind az én oldalamra álltak, és átsegítettek azon a számomra végtelennek látszó időn, amely a szakításunk pillanata, napja, hete volt.
Költözködéskor nemcsak a könyveit, ruháit, borotváját, vitte magával, de vitte a lelkem egy részét is – jó és rossz pillanatok, tulajdonságok, meg nem valósult tervek, megvívott csókcsaták emlékei lenyúzott bőrként feküdtek a vállára vetve – szép volt, mutatós, legalább annyira, mint a mama csipketerítője a színes tévé tetején…
Kezdet és vég sokszor egymásba ér. Én egy pénteki napon adtam neki kulcsot a szívemhez és az otthonomhoz, a kaput nyitó kódot sms-ben írtam meg neki.
Ő egy pénteki napon pakolt össze, és mindössze annyit írt: “Elköltöztem. A kulcsot bedobtam a postalábába.”
És azt hittem, bezárom ezzel a lelkem egy olyan zugát, bugyrát, amelyet nem akarok tán sokszor kinyitni… De rájöttem, hogy lehetek ott is szabad, lehetek abban is magam, amit nem tetszik látnom.
Nyugalom van, csend és béke. Pihennek a lidércek, koboldok, szörnyek is bennem. Összefonódva alszanak lelkem szép és csúf darabkái, megnyugodtak, mert most már bátran önmaguk lehetnek. Álmodnak éjszaka velem együtt, és nappal jönnek velem, szelíden, de villogó szemekkel. Mondanám, hogy bánom az együtt töltött időt. Nem tudok sok mindent megköszönni belőle. De azt igen, hogy most már minden gondolatom, lidércem szabad – és egy részét ő tette azzá.
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!
Kommentek