32 éves, életvidám nő volt… segítség helyett a halált választotta

Nagyon zaklatott vagyok.

Ma reggel a metró felé menet tűzoltóautót láttunk az utcában, hát, mentünk a Kicsivel bámészkodni. Amúgy is lázba jön minden egyenruhástól (igen, a zannya is lelkesen mosolyog rájuk, szuperhősökre), meg nem is láttunk korábban ilyen létrás mentést, úgyhogy irányt vettünk a pletykaforrás felé. Füstöt, mentőt nem láttunk, szirénát nem hallottunk, gondoltam, talán csak valami könnyű eset lehet. Bár, oda se mentem volna…

– Ne haragudjon, mi történt? – kérdezem meg a látásból ismerős hölgyet, akivel olykor egyszerre érünk a pékhez, vagy a kisboltba.
– Kiugrott egy kishölgy az ablakon. A negyedikről. Most nézik, hogy van-e bent még valaki. De azt mondják, egyedül élt. Harminckét éves volt. Én nem is értem. Én nem ismertem igazán, de láttam párszor. Olyan kis vidám természetű volt. Olyan mosolygós, mint maga. – A hölgy a kezét tördeli kétségbeesetten, én meg teljesen letaglózva hallgatom. Hideg zuhany, forró fürdő, borzongok, és érzem, tűzpiros a fejem, a szám hófehér lehet, rosszul vagyok…

– Anya, anya, megyünk..? Leeresztik a létrát, már kijött a tűzoltót, megy tovább a tűzautó, a tűűűz oltóóó aaauuutó. – szótagolja gondosan a Kicsi, és büszke rá, hogy egyedül észrevette, hogy elsőre nem jól mondta. –
– Anya, te tényleg mosolygós vagy, de kiről beszélt a néni?
– Nem tudom, kicsim, menjünk tovább, nézd csak, itt ki tudjuk kerülni a tömeget.  
Borzadva nézek a halottas kocsira, a rendőrök csüggedten kávéznak, a tűzoltók dolguk végeztével szedelőzködnek. A lakás üres volt. Nincs benne senki. Benne élt egy 32 éves, mosolygós nő.  Épp mint én. 32 éves, vidám, mégis belül csüggedt és bizonyos napokon reményvesztett. 

Vajon… vajon honnan fogják tudni a barátai hogy mi történt… ? Vajon közel éltek hozzá a szülei? Ki fogja eltemettetni ? Vajon a facebook cimbik megosztják, megsiratják szívecskés és könnyező emojikkal? Vajon miért tette? Ki lesz ott a temetésén? Vajon akart gyereket? Volt valaha igazán szerelmes? Vajon miről beszélgetett utoljára és kivel? Vajon mondta neki félig viccesen, hogy mire készül? Állítólag mindig mondják…

Én, tudod, egyszer, mikor már hosszú ideje mocskosul nehéz volt, poénkodva megemlítettem D. barátnőmnek, hogy nem véletlen, hogy mindig lehúzott redőnynél alszom. Így ha rám is jönne a kísértés, hogy ugorjak egy kövér szaltót a harmadikról, legalább amíg felhúznám a redőnyt, lenne időm gondolkodni. Én nevettem félszájjal, groteszk grimasszal a morbid viccen. Ő nem találta humorosnak, megijedt és befizetett egy pszichológushoz, aki aztán rendbe hozott a Kicsi apja utáni szakításból. Azóta sem tudok elég hálás lenni, hogy felismerte, és hogy megtette amit tudott, és nem csak röhögött kínjában, vagy széttárta kezeit, mondván, nagylány vagyok, hanem egy képzett segítő kezébe tette a lelkem. 




Megmentett vele. Nem tettem volna meg a “szaltót”, tudom, elsősorban a Kicsi miatt nem. De nem tudtam volna egyedül kirángatni magamat a hajamnál fogva a gödörből. Vajon rá, a 32 éves, életvidám lányra miért nem figyeltek? Vajon csak pár italra hívták meg lazításként, vagy még annyira sem? Vagy beteg volt? Egyedül, magányosan csak állat akar és tud gyógyulni… Nekünk, ha betegek vagyunk, kell az érintés, a szeretet, a közelség, hogy abban a kiszolgáltatott állapotban végre jogunk legyen kimondani mindent, amit egészségesen titkolnánk, szégyellnénk, utálnánk… 32 éves volt, mint én. És életvidám, mint én. És egyedül volt. Én nem vagyok egészen egyedül, csak néha odabent. Akkor nagyon, de most már elég edzett vagyok hozzá, hogy kirángassam magam a mocsárból. Talán még futóhomokból is. 

Gépiesen haladtunk tovább a metró felé, a bejáratnál csövesek ébredeztek mocskos matracukon, püffedt, piától szederjes arcát összedörgölte egy férfi és egy nő a kétliteres koccintóst és egymást markolászva. Ijesztő kontraszt. Ők nem lesznek öngyilkosok. Nincsenek egyedül. Még ők sem. Se gondjuk, se jövőjük, se pénzük, se veszteségük. A mai napjuk van biztosan, és a másik keze, meg a koccintós. De legalább erkélyük sincs, ahonnan kiugorhatnának. Ez valahol megnyugtató lehet. Nem tudom.

Mérgesen, zavarodottan, szomorúan, csüggedten – és végtelenül fegyelmezetten viszem tovább a Kicsit az ovi felé. Gondoskodom a váltóruhákról, a kézmosásáról, szeretettel és figyelemmel köszönök el tőle. És alig várom, hogy legalább a kertbe kiérjek, és egy bokor felé félrefordulva, mintha csak az allergia csípné a szemem, sírjak egy kicsit… dörgölöm a szemem, fújom az orrom, köszöngetek az ismerős szülőknek, és próbálom összeszedni magam. 

A nap folyamán jelen időben tart a munka, a feladatok, a kollégák, a hétvégi beszámolók… Délután rollerezni megyünk a Kicsivel, és mesél, csacsog a napjáról, a ma szerzett bibikről, és a közelgő évzáróról, és büszkén meséli, hogy mindent megevett ebédnél, és ekkora lett a pocakja, ni, éppen, mint egy nagy dob, és milyen jó, hogy így siettem érte, és végre együtt lehetünk. Megy a menetrend szerinti alkudozás a vacsorán, a mese hosszán, a fürdésen… Hogy mennyit kell még oviba menni, és miért négyet, és milyen sok az a négy, és mikor leszünk már megint együtt egész hétvégén… És csak nem bír eljönni egyetlen perc, amit csak neki adhatok, annak a 32 éves, életvidám nőnek…

De este, ígérem, neki gyújtom meg a füstölőt és egy gyertyát… Nem tudom, ki lehetett, miért tette, és ki gyászolja… De tőlem kap egy gondolatot, néhány percet, egy pohár bort, amit rá emelek majd gondolatban.

Biztos sok barátnője irigyelte a szingliségét, egyedüllétét… Tudod, jó dolog ám, önállónak lenni, mert senki sem piszkál, senki sem idomít vagy parancsolgat. Senki sem ugráltat, nem szól be, nyugi van és béke, mert a magunk kis szigetén a mi szabályaink szerint tudunk élni. Csak… most iszonyúan hiányzik egy ölelés, egy váll, akihez odabújhatnék, és egy kéz, akinek a szorítása csak annyit mondana: “ne haragudj, de nem tudok ehhez hozzátenni sokat, férfi vagyok, zavarba hoz a téma, de itt vagyok veled, és igen, tudom, hogy most megrázott, hogy 32 éves, életvidám nő vagy, érzékeny lélekkel, meg erkéllyel, de ígérem, fogom a kezed, és meglátod, nem kell többé leeresztett redőnnyel aludnod, sőt, kiülök veled a teraszra, hogy hallgassunk kicsit csak úgy, együtt… Melletted leszek, bőgjél nyugodtan, nem zavar. Ha téged sem zavar, hogy én nem tudok bőgni, csak a kezem izzad attól, hogy ilyen tehetetlen vagyok... De hidd el, ha izzadt kézzel is, de fogom a tiédet, és akkor sem engedem el, ha valamelyikünk éppen ég és föld között lóg, lebeg – kötéltáncol… Én ezt nem tudom kimondani. De foglak. És nem engedlek el, ígérem. Te, életvidám, 32 éves… Ne félj, már csak egy hónap, és mosolygós 33 éves leszel… Minden rendben van, rendben lesz.”

Nekem most egy pici kéz mondja ennek töredékét, de hatalmas szeretettel. És végtelenül hálás vagyok azért a kis pracliért. A nagy kéz meg, a másik kezem párja, csak megérkezik egyszer.

Addig is meggyújtom a füstölőt… Gyújts meg egyet Te, is, kérlek… Engedjük el együtt azt a lányt, aki ma ennyire reménytelenül csüggedt és magányos volt. Legalább útra kelnie ne kelljen egyedül…

Kérlek, ha azt látod, hogy egy barátod, ismerősöd, rokonod akár fél szóval is arra utal, hogy baj lehet, ne engedd el a kezét. Segíts neki igazán. Felelősséggel, ne félvállról, hanem egészen. 

                                        *  *  *  *  *  *  *  *  *  

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!

Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!