Szorít a cipő, de vajon lerúgod-e...?

Előbújt belőlem ma megint az ügyeletes Szűz Mária. Vagy inkább egy másik Mária – Mária Magdolna… Mindkét alakja, amelyet róla tartanak… Van, aki ismeri, hogy pontosan mit értek ezalatt, aki nem, annak nem is muszáj tudni a részleteket, a lényeg, hogy nem vagyok én sem szeplőtlen szűz, de attól még rengeteg dologban nem az érme egyik vagy másik oldalán csücsülök, hanem az érme élén, egy időben rálátva ezáltal a dolgok jó és rossz oldalára is.

Ez is egyfajta egyensúlygyakorlat – ha úgy tetszik, egy másik fajta kötéltánc…

Van nekem egy nagyon bölcs barátom, aki a szakítás után néhány héttel megkérdezte, hogy mit tervezek, mikor lesz új párom. Akkor még nagyon csalódott voltam, annyit mondtam, hogy nem tudom, majd lesz. “Ó, olyan fiatal vagy, neked még bőven érkezhet az igazi, és vele házasság, gyerek…” – “Gyerek? Azt nem.” – fogadtam kategorikus elutasítással a kérdést. “Nem?!” – hangzott válaszként az újabb kérdés. Én persze, hosszú, és nagyon értelmes, logikus okfejtésbe kezdtem a csalódottságom okozta engesztelhetetlen bizalmatlanságról. Igazán szép, leírnivalóan tökéletes magyarázat volt, hosszú, összefüggő mondatok alkotta kerek kis egész, amelyre helyeslés helyett egy stoptáblát kaptam: “Azért arra vigyázz, hogy be ne savanyodj. Nagyon veszélyes, mert az ilyen lelkis ember könnyen belecsúszik ebbe, és benne is marad.”

Azóta eltelt egy kis idő, nézegetem az érmém túloldalát, ahol egy félig ismerős valaki üldögél, igen hasonló lelkiállapotban… Barátnőm mindkettőnknek közös ismerőse, és ez a félig ismerős, bár hosszabb ideje próbál kievickélni a lelki mélységek és a csalódottság mocsarából, mégis nagyon mélyen benne van. Szorítja, nyomja, véresre töri az a cipő, de mégis hordja… Van neki családja, beszél is talán a problémájáról és valamennyi segítséget is kap, ezt tudom, de nem vagyok benne biztos, hogy az elég is a teljes lelki gyógyuláshoz.

Amikor magam alatt vagyok, nálam is nagyon össze tud fogni a család: tüsténkednek körülöttem, szorgoskodnak, sütnek-főznek, sajnálnak, szidják-átkozzák azt, aki nekem ártott, lehet mellettük elesettnek lenni, sírni, sajnálni magam, látni, hogy milyen kis gyenge virágszál vagyok, hagyni, hogy érezzem önmagam kicsiségét, hagyni, hogy gyerek lehessek és ők felnőttek, és ez nekem is jó, mert nem kell gondolkodnom, majd ők döntenek helyettem is – és nekik is jó, mert végre megint az ő kicsinyük vagyok, zéró öntudat és dacosság, csak a megtört, engedelmes gyermek, aki hálás szülei segítségéért.

Ez persze, igaz is. De azért egy idő után úgy érzem, az segít többet, ha nem mászunk mélyebbre a lelkünk posványaiban. Oké, kisírjuk magunkat, igen, nagyot csalódtunk, igen, minden pasi/nő egy szemét, de azért van az a pont, ami után már nem szabad sírni. Mert azután a könnyek már nem felszabadítanak és könnyítenek rajtunk, hanem lehúznak, és megfulladunk a belőlük keletkezett tengerbe…

Megvan az ideje a sírásnak. És az elrendelt mennyisége is. Nem szabad annál többet adni a bánatnak, mint amennyi felszabadít. Ha átbillensz, mert túl jólesik dagonyázni és fürdőzni az önsajnálatban, akkor hamar ott találhatod magad, hogy eltelt tíz év, és fogalmad sincs, ki az a ráncos, keserű homlokú banya a szemközti ablakban, míg rájössz, hogy nem üvegen bámulsz kifelé, hanem tükrön nézel befelé, egészen magadba, és a szemeiden át csak az ürességet fogod látni, az élmény, emlékek és nevetés nélkül eltöltött, elvesztett, elpazarolt életet.

Azt hiszed, csak féktelen bulizással lehet pazarolni? Csak tivornyával lehet rossz útra térni? Nem, de nem ám! Ugyanilyen tévút az is, ha azt gondolod, te majd vezekelsz a gonosz helyett is, majd megmutatod, hogy neked milyen rossz, hadd lássa ország világ, és főleg a kedves ex, hogy micsoda bánatot okozott, hogy milyen szerencsétlenné tett téged, és milyen életet adott így neked. Pedig, tudod, kinek köszönheted ezt az egészet?

Nem neki.

Magadnak.

Hólyagosra törte már a lábad? Fáj, vérzik, bütykös? Miért nem veszed le róla a cipőt? Miért gondolod, hogy mezítláb még inkább fájni fog a lábad? És ha kicsit fűre, homokra, mohára lépnél meztelen talpakkal…? Miért kell neked betonon és üvegen mászkálni csakazértis, hogy okod legyen hordani azt a cipőt…? Minek teszed ki magad időről időre rossz dolgoknak, csak azért, hogy továbbra is széttárhasd a kezed, és azt mondhasd: hát, látod, ilyen szar élettel milyen legyen az ember, hát, csak egy megsavanyodott vén boszorkány lehetek.

De tudod, ez hatalmas átverés. És a szép benne, hogy saját magadat csapod be. Mert igen, megvan az ideje a bánatnak és a kesergésnek.

És utána megvan az ideje a nevetésnek, a töltekezésnek, a szeretetnek, az újjáépülésnek.

Rúgd le azt a cipőt, vagy vágd széjjel, égesd is el utána! És engedd, hogy szabadon lélegezzen a lábad, engedd, hogy megpihenjen. Engedd, hogy meggyógyuljon. És utána szabadon sétáljon, táncoljon, szaladjon. Igen, menj vele fűre, puhára, minek folyton a rossz? Engedd meg magadnak, hogy jó legyen.

Azokkal legyél, akik ebben támogatnak. És ha csak olyanok vannak, akik sírni tudnak veled, és a vidámságodat értetlenül, szinte szentségtörésként fogadják, akkor legyél inkább egyedül. Nevess magadon, magadban, és keresd azok társaságát, akik arra törekszenek, hogy vidámnak lássanak – velük sokáig fiatal maradsz.

És, tudod, bizonyos cipők annyira feltörik a lábat, és bütykössé teszik, hogy már soha többé nem lesz olyan kecses, szép, csinos láb, mint korábban volt. De nem baj, hidd el, lesz még rajta kényelmes cipő, neki való, olyan, amilyet te kérsz az Égi Vargától, hiszen nála jobban ki tudná, hogy mire van szükséged. Csak rúgd le végre azt a régi, szakadt, rossz cipőt és mondd el neki, hogy mit szeretnél…