Láb paplan alatt | Kötéltánc

Mindig is imádtam aludni. Szerettem a pihenést, a fekvést, az álmodást, jól esett összebújni azokkal, akiket szeretek, és elnyámmogni egy doboz fagyit vagy elropogtatni egy bödön pattogatott kukoricát, miközben bámultunk valami kedvenc, agyonnézett filmet, vagy az esőt, vagy csak azt, ahogy nőttek a kutyák. Félreértések elkerülése végett, “a kutyák” megnevezés négy darab szobanövényt takar, akik tökéletesen nevelt házi kedvencként gubbasztanak az ágyam mellett, és türelemmel várják reggelente a vizet, a simit és a biztató szavakat. És igen, szinte látni lehet, ahogy nőnek, nyúlnak, szépülnek minden nap. Türelmesen fotoszintetizálnak, teszik a dolgukat, és ugyan néha pitiznek az ágyért, de ők azért nem jöhetnek fel.

Szeretem az ágyam. Ikeás kanapé; ha akarom, akkor vendégfogadásra kiválóan alkalmas ülőalkalmatosság, ha akarom, kényelmes mozifotel, máskor olvasáshoz tökéletes kuckó, a Kicsi leggyorsabb gyógyüdülője minden kórság esetén, és igen – volt, amikor hancúrmatrac volt, vagy masszázságy, vagy szentély, vagy éppen a nyugalom szigete.

Szerettem a rituálét, ahogyan esténként kinyitottuk, megágyaztunk, és a hétköznapi, decens kanapé velünk együtt öltözött neglizsébe – kényelmes, csábító, hívogató és sejtelmes volt, de mi tudtuk, hogy mi várt ránk. Béke, biztonság, átbeszélt éjszakák, végigszerelmeskedett hétvégék, és egy-egy szomszédos láb, amelyhez annyira jó volt odabújni. Bármilyen nagy baj is volt, az a két összebújt láb a paplan alatt mindig biztosíték volt arra, hogy egy csónakban evezünk. A mi szigetünk volt ez az ágy, egy saját, miniatűr édenkert.

Másfél évig.

Utána a világ legkisebb börtönévé vált. A hely, amelyet kín volt megosztani a másikkal – a hely, amely hiába csak kétszázszor százhatvan centi, mégis egész világok távolságát mutatta köztünk, s ha próbáltuk is megérinteni egymást, megsimogatni a másik hátát, lelkét, csak mord elutasítás volt a válasz. És a lábak a paplan alatt egymástól elfordulva fáztak, hiába fűtöttünk, akár a pokolban…

Most már csak én vagyok a paplan alatt. A kutyák szomorúan, de teljes hűséggel, és vigasztalásomért dupla adag növekedési kedvvel gubbasztanak mellettem. A kanapé mellett. Egyszer kinyitottam azóta ággyá. Iszonyú volt. Mintha egyes egyedül lettem volna egy egész bolygón. Soha nem éreztem még át ennyire a kis herceg magányát és a világűr őrjítő csendjét, mint azon az éjszakán.

Hajnalban aztán nem bírtam tovább lebegni. Fogtam magam, és összehajtottam. Azóta csak a kanapén alszom. Akár egy vendég az otthonomban, a saját életemben. Egy párna, egyszemélyes takaró, egy fekvőhely. Így legalább az illúzió megvan, hogy kitöltöm a teret, és nincs az a gyötrő hiányérzet. Nem, nem utána. Ő azóta távolabb van tőlem, mint a galaxisunk két legtávolabbi csillaga. De, tudod, társas lény vagyok. Ha párkapcsolatra alkalmatlan, csökevényes vagy legalábbis furcsa érzelmi világgal megáldott/megátkozott lény is, de társas. Egy társ nélküli társas lény.

Azóta utálok aludni. Alig álmodom. Nyilván a lelki kimerültség folyománya, de nem is vágyom rá. Nem szeretek pihenni. Nem szeretek a magam mostani világába belezuhanni. És a lábaim a paplan alatt már egymást sem tudják melegíteni – puha, bolyhos zoknikba bújnak minden éjjel. Egymás mellett, de még ők is elkülönülve.