A csillagos kezű kislány

Talán néhányszor említettem már, hogy a Kicsi extrém korán, mindössze 24 hetesen rohant a világra, mert kíváncsi volt, és feszkós, és nyűgös, és én is, és a dokinak sem kellett volna talán vérzéssel hazaengednie… No, mindegy most már, az okokat soha nem fogjuk megtudni, de a lényeg, hogy hónapokig koptatta az inkubátorokat a koraszülött intenzíven és mikor végre, három hónap után, már majdnem két kilósan hazavihettem, a legboldogabb anyuka voltam a világon.

A PIC-en töltött vidám napok során volt, mikor kettő, volt mikor három cső is lógott belőle, kapott vért, gyógyszert, táplálékot, oxigént, szeretetet, mindent kapott, és sokszor alig láttam, hogy a sok kábel közt melyik kis vékony drótocska a babaláb, és melyik az infúzió csöve. Polip volt, na, szabályos polip.

Aztán valahogy csak elmúltak azok a várakozással, napi kétszer fél óra látogatással és sírva hazajárással töltött hónapok, megerősödött a Kicsi, hazavittük, nőtt, egy év múlva szabályos, járkáló és beszélő kicsi emberré növekedett, aki sokat kérdezett, és olykor elég jókat is ahhoz, hogy próbára tegye jóanyja kreativitását és elveit. Az egyik fő elvem ugyanis, az hogy a gyereknek soha, semmilyen körülmények között nem hazudunk. Van, amivel nem terheljük, van, amit egyszerűsítve magyarázunk, de minden, minden kérdésre meg lehet találni azt a választ, amellyel igazat mondunk neki, mégis olyan módon, hogy az ő számára is befogadható legyen.

Mindenben működik ez – de hogyan találjuk meg a jó választ az elv megtartásával, ha az öt éves lánygyermek már fél órája vizslatja a karját, lábát, nézegeti az egykori infúziók hagyta tűnyomokat, kicsi hegecskéket (te jó ég, annyi van rajta…!), és megkérdezi: – Anya, ezek itt mik? Ezek izék…? Ilyen sebek…? Vagy hogy mondják?

– Hegek, szívem. Olyan seb helye, ami már begyógyult.
– És mitől lett az a seb? Meg aztán a heg?
Most tényleg mondjam meg neki? Mikor tudom, mennyire retteg a tűtől? Nyilván megmarad még jó ideig benne ez a félig tudatos félelem, hiszen hónapokig sündisznót csináltak belőle… Bakker, még a fején is vénát kerestek, mikor már sehol máshol nem találtak… Nagy levegő, nem hazudunk.
– Nos, tudod, mikor egészen kicsi voltál, sok gyógyszert kaptál, és mivel baba voltál és nem tudtad lenyelni, ezért injekcióval adták be.
– Tűvel…? – hangzik a rettenet a Kicsi szájából és már görbül is lefelé az a mindig nevetésre álló szájacska.
– Igen, tűvel. De nem fájt neked, hidd el… Ezek a gyógyszerek segítettek, hogy hamar megerősödjél. Kellettek.
– És akkor itt hagyták a nyomot…? A tűk…?
– Igen.
– A heget…?
– Nos, nézhetjük úgy is, hogy heget… De tudod, mit? Én másnak látom ezeket a pici pöttyöket. Szerintem nem is hegek…
– Nem…? Hát, akkor micsodák…? Olyan csúnyák…
– Csúnyák? Dehogy…? Hiszen mondom, nem hegek ezek! Hanem csillagok! Mire megnősz, alig fognak látszódni. De nézd csak, mind egy-egy pici csillag. Szerintem nagyon szép. Mutatják, hogy milyen erős voltál!
– Tényleg? Erős voltam? Egy erős baba? – Na, most már nevet, eloszlott a sok szürke felhő kicsi homlokáról. Gondterhelt arc helyett immár kedvvel nézegeti kezét-lábát.

– Akkor én vagyok a csillagos kezű kislány! – kiált fel ragyogó szemekkel, és újdonsült szuperhős alteregója így megszületve boldogan száguld tovább. Képzeletbeli köpenye lobog a szélben, és ő A Csillagos Kezű Kislány új kalandokra indul, megszépülve, boldogan…