A törölközőt bedobni tilos! (?)

Van egy kedvenc törölközőm, a nagyimtól kaptam még kislányként. Fehér, puha, bolyhos, piros csíkokkal tarkított, és nagyon szeretem. Mama mindig mondogatta: “ez a kelengyéd első darabja.” Persze, fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, később meg csak vihogtam rajta , hogy: “na persze, nem lesz nekem férjem, kell is az, púpnak a hátamra.”

Azóta, túl két darab, házasságra erősen emlékeztető kapcsolaton, a tizenöt éves, ezerszer kimosott törölköző még mindig megvan, mama jól választott, érti a dolgát… És jól számolt, jól ültette el a kis gondolat magocskákat is bennem a párkapcsolatról, hűségről, kitartásról, férfi-női szerepekről… Tíz gyereket nevelt fel, mindet becsületben, és nekem is olyan sziklaszilárd alapokat adott, amelyek nem engedték, hogy feladjam a tőle tanult és kapott elveket. Pedig azért jópárszor bedobtam volna már azt a bizonyos törölközőt …

Amikor érkezett a Kicsi és bepánikoltunk az apjával; előbb ő, aztán én, végül a Kicsi is, és mindössze hat hónaposan a világra rohant… De nem dobjuk be a törcsit, mert ez az élet rendje, 9 éves párkapcsolatban nem túl korai a gyerekvállalás, bármennyire is megijedtünk, majd lesz valahogy, ki kell tartani.

Amikor úgy éreztem, nyakunkon egy rakat hitel és nem láttam a végét, úgy éreztem, belefulladunk az adósságokba – de kitartottam mert egyszer csak vége lesz…

Amikor úgy éreztem, anyóssal sehogy sem tudunk zöld ágra vergődni, csomó konfliktus, meg nem értés, súrlódások… Dehát, kitartottam, mert bíztam benne, hogy a szükség úgyis összetereli az együtt lakókat.

És akkor is, mikor az Első közölte, hogy mást szeret… Na, az kurv@ nehéz volt, de még akkor is kitartottam, mert úgy nevelkedtem, hogy az első a család, mindent meg lehet oldani, ha akarjuk. És végül megerősödött a Kicsi, lejárt a hitel, rendeződött a viszony anyóssal – de végül a kedves Első nem bírta cérnával, és csak bedobta a maga törcsijét.

Kezdtük újra a Másodiknál, sok hasonlósággal. Hitel, közös család, konfliktusok a szülőkkel. Baromi fárasztó volt megint, de úgy éreztem, ő az igazi. Egészen addig, amíg rájöttem, hogy valójában egyáltalán nem ismertem őt – és ő sem engem.

Mama, az elvei, meg az ő törölközője… Tudod, rájöttem közben, hogy van, amikor mégiscsak be kell dobni. Igenis, van, amikor más elveket kell előtérbe helyezni. Amikor fontosabb, hogy érzelmileg ne nyomorodjak meg sem én, pláne a Kicsi. Mikor úgy érzem, ez nem én vagyok, és nem lehet az én életem, mert láthatatlannak, üresnek, szeretetlennek éreztem magam.

És akkor én voltam az, aki bedobta, és dobbantott. Én vagyok a családban a “nem házasságban gyermeket szülő” és a “nem párkapcsolatban élő” és az, akinek mindenki szurkol, hogy majdcsak megtaláljam a párom… Azt hittem, hogy iszonyú szégyen, hogy feladtam, mert a mi családunkban a nők akkor sem adják fel, ha belepusztulnak. Szégyelltem magamat saját magam és a családom előtt is. Kudarcot vallottam – megint nem sikerült.

De, tudod, úgy döntöttem, hogy mégsem bánom. Mamával, sajnos, nem tudom ezeket a dolgokat már megbeszélni, mert nagyon messze van tőlem… De úgy érzem, ha elmondanám neki, hogy mi történt, akkor helyeselné a döntésemet – mert a legfontosabb elvhez, amit tanított csak így tudtam hű maradni: ahhoz, hogy azt nézzem, hogy hogyan élhetek boldogan, bántás nélkül, biztonságban a gyermekemmel.