Nézegettem az ékszeres polcomat a minap. Mennyi porosodó, sosem hordott gyűrű, nyaklánc, fülbevaló… Pedig volt idő, amikor valódi ékszermániás voltam! Nyaklánc, karperec, bokalánc, mellettük pedig a gyűrűim is állandóan hordott ékszerek voltak, még fürdéshez vagy tornához sem vettem le őket. Hogy is volt a történetük…?
Az egyiket a szüleimtől kaptam, a másikat az Elsőtől. Egy csodaszép, nagyon súlyos arany gyűrű volt, nehéz ígérettel és nagy múlttal. 11 évig volt az ujjamon, hozzám simult-kopott és a mai napig gyönyörű ékszer. Ha nem lenne olyan nehéz a hozzá tartozó emlék mellé, akkor hordanám díszként ma is. De mivel jelentése és jelentősége volt, így már butaságnak érezném. A két gyűrűt sokáig viseltem párban – végül ugyanazon a napon vettem le mindkettőt. Nem tartoztam én akkor sehová. Sem a szüleimhez, sem az Elsőhöz – egyik család része sem voltam igazán és mégis mindkettő számom tartott, kért, elvárt. A gyűrűk levételével elindultunk a Kicsivel a magunk családja felé – és akkor jött Ő, a Második.
A Másodiktól sok bizsut kaptam. Szép és ízléses, ám teljesen értéktelen darabokat. Nem számított ez akkor, mert a szerelmünk adta meg az ékszerek értékét, hátterét, a hozzájuk kapcsolható emlékeket, csakhát, az arannyal futtatott, értéktelen drótról egyszer sajnos lekopik a máz … Egyetlen dolognál éreztem azért, hogy az igazán hamis: amikor gyűrűt vett nekem. Bazári kis játékgyűrű volt, különben szép, de könnyű, hajlékony darab. A kezembe vettem, még nekem is törékeny volt. És csak vártam, hogy mit mond hozzá, hogy hogyan adja… miként adja… azt hittem, attól hogy bizsu, még ennek is emelkedhet az értéke, ha az érzelem valós és erős mellé… “Á, nem kell gondolni semmire, csak sima ajándék”. És akkor elmúlott az a kis kopottas fény is a gyűrű körül. Egyszer sem hordtam végül. Nagy volt minden ujjamra. Hmm… még ennyire sem ismert meg az együtt töltött időnk alatt. Furcsa érzés volt. Össze-nem-tartozás-érzés. Idegenség. Magány. Ezt is meg lehet pecsételni és véglegessé lehet tenni, látod, gyűrűvel is…
Most már magam választok ékszereket. A ruháim, hangulatom, magam-színei szerint. Jöhet karkötő, nyaklánc, fülbevaló. Gyűrű nem. Azt majd kiválasztja egyszer Ő, ha lesz.
Most sminket sem nagyon hordok. Mégis, így dísztelenül is sokszor kapom azt a visszajelzést, hogy vonzó, ragyogó, harmonikus a megjelenésem kiegészítők nélkül is. Hát, nekik azt szoktam mondani, hogy nézzenek rá a Kicsire, hallgassák végig egy-egy kis sztoriját, ahogyan csacsog, okfejt, indokol, és ahogy félrehajtott fejjel, huncut szemekkel ránéz az emberre, és kérdezi incselkedve: “No, ki kér egy ölelést? Egy olyan csontvázropogtatót?” – És akkor ragyogunk mindketten, és birkózunk, bunyózunk, néha elalszunk beszélgetés közben a kanapén, együtt főzünk, versenyzünk, edzünk, és egymásra vagyunk büszkék, egymást várjuk, kérdezzük, hallgatjuk minden nap.
Ő a szemem fénye. A sminkem a mosoly, amelyet az arcomra varázsol. Ő a legnagyobb ékességem.
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: