Májusi eső aranyat ér…? Hát, én nem tudom, ez a tegnapi, órákig tartó zivatar hány karátos volt, de lehúzta a nyakunkat a súlyával teljesen… Órákig tartó özönvíz, sok helyen térdig hömpölygött a víz az utakon, kopogott a jég az autók tetején és a gyalogosok fején, s az utcák is libabőrösek voltak és csüggedtek.
Zivatar. Persze, teljesen hétköznapi jelenség, nincs benne semmi különös. De annyira megszoktuk már a mindennapi kis rutinunkat, hogy óhatatlanul is felbosszantja és dühíti az embert a sok hirtelen megváltozott körülmény: szentségelhetünk megint a Bkv pótlójáratai és a fröcskölő autósok miatt gyalogosként, vagy a semerre sem látó, életveszélyesen közlekedő gyalogosok végett autósként… Miért pont most, miért itt, meddig tart, milyen rossz… csupa gyakori, emberi, természetes gondolat zivatar idején.
A cikázó villámok között szaladgálva azonban másra figyeltem fel. Dühöngés és elégedetlenkedés helyett mást mutatott most az eddig megszokott kép. Az aluljárók megteltek, az ellenőrök és a hangosbemondó folyamatosan tájékoztatta az utasokat, hogy onnan milyen járgány nem jár, helyette viszont milyen pótló és honnan indul. Az autósok nagyon óvatosan haladtak, nyilván magukra is, de a szaladgáló, hazautat vizslató gyalogosokra is ügyelve. Sőt, egymásra is figyeltek: számos FB-posztot osztottak meg ismerőseim megtalált rendszám táblákról, amelyeket most tulajdonosuk átvehet.
Minket egy pékség fogadott be, amíg elült a vihar legnagyobb ereje, a Kicsinek mondjuk mázlija van velem, mert mindig van nálunk esőkabát, de az én szimpla kis ernyőmet a vihar teli szájjal röhögte szembe, így jólesett meghúzódni a pékség melegében. Este pedig több hívást és üzenetet is kaptam és küldtem azoktól és azoknak, akik fontosak nekem, hogy minden rendben, egyben vagyunk és biztos helyen, már otthon szárítkozunk. Elfordulás és idegenség helyett jól esett melegséget és összefogást tapasztalni egy ilyen egészen hétköznapi, mégis egy pillanatra emberpróbáló helyzetben.
A Kicsi persze, extázisban volt az egész hazaúton élete első, szabadtéren megélt jégesője miatt, boldogan gázolt a térdig érő vízben, a kaland és a félelem okozta vegyes izgalom zsivány, teli torkos nevetés és izgatott, lelkes kommentárok formájában tört elő belőle, akár a csatornákból fel-felbugyborékoló víz. Az ismerős utcáink házai aztán már védtek bennünket, erkélyeiket megnyújtották felettünk, hogy kicsit kevesebb eső érjen minket, és szinte csúszott velünk a járda hazáig, hogy minél előbb hazaérhessünk barátságos kis kuckónkba. Eskü, nemcsak a Kicsi látta így, de én is. Mert hát, mit tehettem volna? Vele örültem eddig is mindennek, most ennek lehetett örülni, hát örültem vele ennek is.
Hogy is tartja a mondás? “Az élet nem arról, szól hogy várjuk a vihar végét, hanem arról hogy tanuljunk meg táncolni az esőben…” Hát, kérem, van olyan, hogy összeér az ég és a föld… Éppen ilyen hétköznapi, természetes pillanatokban, észrevétlenül.
* * * * * * * * *
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! Kövesd a blog Facebook-oldalát minden nap, hogy az első között értesülj a friss posztokról!
Amennyiben kérdésed vagy véleményed van a cikkről, kérlek, oszd meg velem, kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, a történetedre!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: