Köszönöm, Barátnőm...!

Időről időre tapasztaljuk, hogy munkatársak, ismerősök, haverok és barátok érkeznek és távoznak az életünkből. Szerencsére vannak, akik nem csupán jönnek és mennek, hanem maradnak teljesen, mások vissza-visszatérnek a megfelelő pillanatban, hogy egy hasznos tanáccsal vagy egy mély beszélgetéssel tegyék helyre az embert. És természetesen ott van Ő, aki már mondhatom, hogy negyed százada kíséri az életemet, és én is az övét (ami a harmincpár évünkből azért elég nagy szó…!), s egymás mellett vagyunk jóban és rosszban.

Kicsit olyan Stan és Pan jelenség vagyunk: ő a magas, vékony, szőke, én meg a kicsi, gömbölydedebb, barna. Mindkettőnk fején átszellemült mosoly rögtön onnan, hogy találkozunk, sokszor beszélünk egyszerre, mert általában ugyanaz jut eszünkbe, és imádom, hogy mindketten olyan lelkes emberek vagyunk. Lelkes és szeretettel teli család nevelt bennünket, így szerencsére szüleink igen hasonló játszmáit – anyáink passzív agresszív befordulásait és apáink hirtelen vulkánkitöréseit – egyaránt jól meg tudjuk tárgyalni.

Ő az, aki az Elsőnél teljes erőbedobással drukkolt nekünk, amíg úgy érezte, hogy van remény, aki még anyagilag is segített, amikor pl. babakocsira volt szükségünk, és aki annyira drága, hogy még az esküvői csokránál is rám gondolt, és direkt úgy állt be, hogy a legnagyobb eséllyel én kaphassam el. Arra nem számítottunk, hogy lesz, aki még vetődni is képes azért, hogy ő lehessen a következő menyasszony… Bár, tudja a franc, lehet, hogy a legközelebbi esküvőn én is átgázolok mindenkin a cuki kis tipi-topi cipőmben azért a csokorért!

Ő volt az, aki az első szakításnál először meg merte mondani nekem, hogy hiába már minden, mert nem jön vissza hozzánk. Mindenki más tartotta bennem a lelket, mert képtelenek lettek volna meglátni annak a csodálatos szerelemnek a végét, s megemészteni, hogy bár 12 évig fantasztikusan működött, és úgy festett, mi leszünk azok, akiknek sikerül, mert nem féltünk felvállalni, hogy igenis van olyan, hogy az ember 17 évesen elkötelezi magát, és onnantól nem kell más. Hát, nem mindig ezen múlik. És ez nem az a mese, ez egy másik… De ő bátran elém állt, és megkért, most már ne gyötörjem magam, engedjem el, ne próbálkozzak, ne reménykedjek. Mert vége. És azt az iszonyatos 30. születésnapot, amelyet a kedves Első kiválasztott arra, hogy véglegesítse a már hónapok óta húzódó szakításunkat (furcsa módon jó szándék állt mögötte, hogy így “tiszta lappal” indulhasson az új évem a születésnapom után – milyen végtelenül figyelmes, nem…?) – szóval, azt a végigbőgött, átkozódós 30. születésnapot is Ő tette széppé számomra.

Ő volt az, aki a Másodiknál meg merte mondani, hogy igaz, hogy mindenki ellenzi, és mindenki azt látja, hogy nem működik vele, de ha úgy érzem, hogy szeretem, akkor harcoljak, ne törődjek mással, mert senki véleménye nem számít, csak az a fontos, hogy boldog legyek. Mintha Anyám vagy a testvérem mondta volna: “Én bárkit elfogadok melletted, tudod, akiről látom, hogy szeret téged, és akit te szeretsz. Minden más lényegtelen.”

Ugyanolyan gyermeki lélek tud lenni, akár én… Teljes erőbedobással és átéléssel játszunk a Kicsivel, nemrég kiraktunk egy 1500 darabos puzzle monstrumot, imádjuk a mesefilmeket, és ugyanolyan hülyén esszük a gyrost is.

Most neki is nehéz. Olyan tartással és méltósággal viseli, hogy csak csodálni tudom érte, és a szívem szakad meg, hogy nem tudok többet segíteni. De bármikor, még a legnagyobb munka közepén is kerítek időt, hogy felhívjam, ha úgy érzem, szüksége van rám, és jó érzés hallani a hangján, hogy ilyenkor jobb a kedve, nevet picit és erőt tud gyűjteni a következő munkaórákhoz, a következő nap túléléséhez.

Bár tudnám, hogy én is annyit megteszek érte, mint ő értem. Köszönöm, Barátnőm, hogy vagy…! Bár tudnád, mekkora kincs vagy a világnak. Szerencsére azt el tudom mondani, hogy számomra egy pótolhatatlan csoda vagy te és a mi barátságunk!