Mi történik, ha lekerül a rózsaszín napszemüveg...?

Ismered Te is, ugye…? Az a bizonyos első másfél év, a biológiailag is aláírt és tudományosan is igazolt 18 hónap, amely minden kapcsolat csodája, lelke, és motorja a következő hosszú évekre. Amikor sziporkák és szikrák pattognak, amikor csak őt látod, amikor a jövőképed olyan tiszta, mint egy ezredjére levezetett másodfokú egyenlet, amit kisujjból kirázol, mint egy vers, amit már úgy szavalsz, mintha saját gondolataidat közölnéd. Céltudatos vagy, élénk, vidám, felszabadult, élvezed, hogy élsz. Aztán eltelik a 18 hónap, és lekerül a rózsaszín szemüveg – mindkettőtöknél.

Mit látsz akkor?

Le mered egyáltalán venni? Meg mered nézni, hogy milyen a párod a maga valójában? Sápadt? Szeplős? Kicsit nagyobb az orra, mint eddig láttad? Kicsit többször csüggedt, mint szeretné és mint te szeretnéd? És Te…? Te milyen vagy? Te vállalod magadat…?

Divatos téma az önismeret útja, önmagunk tanulmányozása, de mintha felnőtt, kiegyensúlyozott, összeszedett embereknél is azt tapasztalnám (nemcsak az ilyen csitrilelkű kis izéknél, amilyen magam vagyok…), hogy félresiklik a valódi tanulság.

Olvasod a könyveket, elvégzed a tanfolyamokat, jársz ilyen-olyan meditációra, hogy fejlődj. De tudod, hogy minek csinálod? Hogy mi a célod vele…? Képzeld el, én csak úgy fél éve tudtam ezt megfogalmazni, amikor elkezdtem írni még az előző blogomat. Ott kezdtek olyan irányban kibontakozni a témák és velük együtt én is, hogy egyszerűen hiába volt meg a rózsaszín szemüvegem, egy idő után képtelen voltam feltenni – és már nem is akartam.

Látni akartam és látszani, amennyire csak lehet.

Tudni akartam, hogy kit látok és kinek látszom igazán. Ha rajta sincs és rajtam sincs szemüveg. Hogy kik vagyunk pőre lélekkel, kit látunk, amikor egymás szemébe nézünk, és azt mondjuk: “látlak téged…”

Látni és látszani akartam azért, hogy őszintén önmagam lehessek. Hogy ismerjem, és ki merjem mondani, hogy mi a jó nekem. És azt is, hogy mi nem jó. Hogy mivel nem vagyok hajlandó együtt élni, mi a túl sok, mi a kevés, mi egyáltalán az igényem, úgy igazán, ismerni, hogy mire vágyom, és mi az, amivel nem tudok, mert nem akarok megalkudni.

Sokszor felvesszük a rózsaszín szemüveget az élet minden területén. Azt mondjuk, alkalmazkodás, meg kompromisszum, meg csak így lehet… Ami igaz is, kell mindegyik, mert hasznos. De vajon hányszor veszünk fel számunkra túl nagy szemüveget? Vagy túl erőset? Vagy túlszínezettet? Olyat, ami nem is áll jól nekünk, mert nem illik a személyiségünkhöz…?

Csak hát, már úgy megszoktuk, meg majdjóleszazmásnakisjó…

Elvégzed a tanfolyamot, elmész a relaxációra, kielemezteted a horoszkópodat, de közben semmit sem dolgozol magadon. Te jutottál valamire ezek által…? Képzeld, én most vagyok túl nagyjából az ötödik olyan éven a 32 évemből, amit intenzív önismereti fejlesztéssel töltök, és most jutottam el odáig, hogy ez rohadtul nem arról szól, hogy hogyan éljem az életemet öntörvényűen, pláne nem arról, hogy hogyan legyek annyira elfogadó, hogy még a sz@rt is lenyelem puszta szeretetből. Aztán csodálkozom, hogy rosszul vagyok.

Az önismeret számomra most arról szól, hogy hogyan teszem le a magam rózsaszín napszemüvegét. Hogy hogyan tudok a valóságtól elszokott szemmel szembenézni a mindennapokkal és magammal. Hogyan tudom felgöngyölíteni az igényeimet, a vágyaimat, hogy egy olyan társra találjak majd, akivel az alkalmazkodás valóban összecsiszolódás lesz, nem pedig összehorzsolódás és összetörés, mint legutóbb történt.

És azért is teszem, hogy hitelesebb ember legyek, jobb döntéseket hozzak, igazán lássak egy nekem való jövőképet, és hogyha eljön a következő lila köd ideje, akkor egy olyan rózsaszín szemüveget tudjak majd felvenni, amely jól is áll, nekem való, nem túl erős, nem túl színes, hanem éppen nekem való, és amelyet ha le is veszek olykor, mert muszáj lesz, attól még nem akarom megtaposni, összetörni, hanem talán fel lehet venni újra és újra, amikor eloszlott a gond.

Te hol tartasz önmagad ismeretében…? És milyen módon fejleszted a személyiségedet? Mesélj nekem, kérlek, nagyon érdekel!