Kávé éjjel | Kötéltánc

Belefutottam, bakker, megint. Kávé éjjel – avagy beszélgetés az exszel, igaz, csak telefonon, de legalább annyira mart, mint egy éhgyomorra bedobott dupla espresso. Tudod, az ami már annyira keserű, hogy az már savanyú. Amitől azt várod, hogy talán majd felébreszt, de helyette csak fejbe csap, bikaerősen, felviszi a vérnyomásodat, dübörög a szíved a feszültségtől, az agyad meg lüktet az idegtől.

Kávé éjjel. Kellett nekem nagyon.

Persze, én vettem fel a telefont, én engedtem bele magam a témába, én akartam szakítani is, mindent én akartam, természetesen. És a “vicc” az, hogy tényszerűen, természetesen ez igaz is.

Ittuk a fekete levest. Egészen fenékig. Égette a torkunkat, olyan forró volt. Mart a sava, jöttek fel tőle az emlékek. A rosszak. A jók is, persze, de azok is most már lassacskán csak negatív előjellel. Milyen furcsa ez… Boncolgattuk a kérdéseket. Megmagyaráztunk újra egyes kiragadott szituációkat. Próbálgattunk összepasszítani emlékdarabokat. De, hogy mi a büdös francnak, azt nem tudom…

Mart az a cseszett fekete. Úgy mart, hogy azt hittem, kidobom a taccsot tőle. Csípte a szemem, csorgott a könnyem, úgy égette a torkom, a gyomrom, mindenemet. A kiragadott helyzetek csak még jobban elmérgesedtek, a kérdésekre csak újabb kérdéseket kaptunk válaszként, és végső konklúzióképpen megállapítottuk, hogy kölcsönösen ugyanúgy nem értjük egymást, ugyanúgy elbeszélünk a másik mellett.

Vizsgálgattuk a kávétól öklendezve, hogy ki mit rontott el, mit hogyan próbált helyrehozni és mit tanult a helyzetből. Kurvára felnőttek voltunk, érettek, objektívek. Csak éppen az nem jutott eszünkbe, hogy ez az egész sehová sem visz. Beleragadtunk végleg a helyzeteinkbe. A játszmák betonná keményedtek. És bár más a szituáció, más a közeg, nem is vagyunk egy térben, kis részecskéink hangokként találkozva ugyanazt az energiát hozzák létre ma is, amelyben létezni tudtunk utoljára.

Ettől a kávétól reggelig fent leszek, és bár én öntöttem ki az utolsó cseppjeit, hogy legalább a zaccot fel ne hörpintsem a keserű lével együtt, s lezártam a beszélgetést, attól még tudom, hogy napokig marni, mérgezni fog tovább, míg csak szépen lassan ki nem ürül belőlem teljesen ismét.

A kávé olyan felnőtt ital. Eddig szerettem a felnőtt dolgokat. Család, gyereknevelés, munka, felelősségvállalás, pénzkezelés – mind tud adni erőt, motivációt, lendületet a mindennapokra, akárcsak egy jól lefőzött fekete.

De ezt a “Párkapcsolat”-feliratú kávés zacskót, asszem, kidobom az első kukába. Ebben vagy valami romlott cucc van, vagy én nem értek a pörköléséhez, lefőzéséhez. Egyik esetben sem érdemes nagyon erőltetni, annyi minden más hozhat örömet – és azoktól legalább nem érzem azt, hogy mindent kizárólag én rontok el. Bár, lehet, hogy eddig nem a megfelelő géppel főztem vagy nem a megfelelő emberrel pörköltem a szemeket…?

Érdekli a büdös fenét. Iszom helyette tiszta vizet.